Kalimpára várva

Anyósom megint alakított, és nem gyengén sikerült összevesznünk. Elismerem, az utolsó általam írt levél nem volt éppen kedves és aranyos. És igen, azt is lehet rám mondani, hogy bunkó voltam, de legalábbis nem egy "úrilányhoz" méltóan írtam benne. DE! Azt már abban a pillanatban is tudtam, és most is ezt mondom, hogy soha, semmikor nem fogok ezért elnézést kérni, mert nekem, vagy legalábbis nekem is igazam volt sok mindenben.

Az egész azzal kezdődött, hogy Ati a Gáborral lenyírta a füvet, és felírtam talán iwiwre (vagy facebookra), hogy ez is megvolt, lenyírta, erre sincs gond egy ideig. Ezt többen lájkolák is, köztük az anyósom is, amit nem igazán értettem, mi tetszik neki ezen, de gondoltam normális akar lenni. Hát nem. A kiírás csütörtök-péntek körül volt. Szombat este 7 órakor felnéztem az iwiwre, és láttam, hogy jött egy levelem. Azt hittem, a csajok írtak a balcsis hétvége miatt, de nem, anyósom írt, a levél témája pedig a "Köszönet" volt, amit végképp nem értettem, így azonnal elolvastam. A levélben gúnyosan megköszöni, hogy a fia lenyírta a füvet, és közli, hogy postán fogja lerendezni az anyagi adósságait. Nem értem, de ezzel még nem lenne semmi baj. Azt is említi, hogy mi nem vagyunk beszélő viszonyba, és ezt nekem köszönheti, de erről nem nyit vitát. Még ezen is mosolyogtam kicsit, azonban jött a levél vége, mi szerint az apával és csak vele szeretne beszélni, de úgy, hogy sem az anya, sem mi nem lehetünk ott. Mivel az apáékkal eleve volt egy kis összezördülésünk, nem hiszem, hogy használna a dolgainknak, ha anyósom megint tele hazudozná valaki - történetesen most fater - fejét. Vissza is írtam neki, hogy egyrészt nem hiszem, hogy meg kellene köszönnie a fűnyírást, hisz nem neki vagy helyette csinálta meg, másrészt nem én voltam, aki szerinte szereztem inkább fűnyírót, csak ne kelljen hozzájuk kimenni. Azt már nem írtam le, hogy történetesen két embertől is kért gépet, mert ő nem akart hozzájuk kimenni. Nem akartam idegesíteni, és még rosszabb hangulatot kelteni. Viszont azt leírtam, hogy úgy gondolom, sem az Ati, sem én nem vagyunk gyerekek, akik valami rosszat tettek, ami miatt a felnőtteknek le kell ülni és a megfelelő büntit kitalálni. Illetve azt is, hogy az, hogy 2010. február 24. óta miért nem beszélünk, az azt hiszem nem rajtam múlt. Nem fejtettem ki neki, de igazán emlékezhetne, hogy találkoztunk azóta, együtt utaztunk Fonyódig, mikor nem volt hajlandó hozzám szólni, ha én szóltam hozzá, meg sem hallotta, és csak az Atival beszélt, én meg nyilván pár ilyen próbálkozás után nem erőlködtem. Illetve karácsony előtt is ő veszett össze olyannyira az egy szem fiával, hogy azt üvöltözte: "Ide ne toljátok a pofátokat karácsonykor". És az Ati üzenetére sem voltak képesek válaszolni, mert legalább sms-ben boldog karácsonyt kívánt nekik.

Azt hittem, ezzel le van zárva a történet, kicsit idegeskedtünk, és felhúztuk magunkat rajta, az uram is kiakadt rendesen, hogy miért nem hagy bennünket békén az anyja. De azt hittük, ezzel vége, megnyugszik, és nem zaklat bennünket tovább. Nem így lett, másnap reggel, míg az én drágám friss pékárúért ment a boltba, megnéztem a leveleimet, ahol anyós levele köszöntött kora reggel. Na ez a levél ez aztán kiakasztott rendesen. Egyrészt olyan gonoszság és gúny áradt belőle, hogy azt elmondani nem lehet, de nem ez bántott a legjobban. Egyrészt úgy állítja be, mint aki rengeteget segített nekünk, illetve a rokonai is "helyt álltak" a lakodalomban (igen, volt aki 20ezret is adott, bár az átlag 5ezret, és ebből nem gazdagodhattunk meg, ugyanis az ő általa engedélyezett és kötelezően meghívandó rokonság összesen 13 fő volt), mi meg le se tojjuk a fejüket. Igen, ezek azok a rokonok, akikkel az uram előtte sem tartotta a kapcsolatot, és ezután sem fogja. Kötelezően az anyja miatt meg lettek hívva, és ennyi. Illetve egy rokonnal nem tartjuk a kapcsolatot, de az is miatta van, hiszen ő ígérte meg nekik annó, hogy mi leszünk a keresztszülők, mi meg beintettünk, hogy nem szeretnénk, és köszönjük, de felnőtt emberek vagyunk, majd mi eldöntjük, hogy kinél vállalunk el ilyen tisztséget. Na ebből lett egy kisebb veszekedés, hiszen a szülők biztosra vették ezt, és berágtak ránk is, amiért nem hajlottunk meg anyós akarata előtt. Az más kérdés, hogy még ő sem segített nekünk, sem előtte, sem utána, másnap sem jött fel, mert ő fáradt. Nem tudom miben fáradt el, mindent mi csináltunk, ő egy szalmaszálat nem rakott arrébb, de egy kávéscsészét sem kaptunk tőle ajándékba az esküvőnkön sem, és persze én azóta sem. Nem hogy pénzt. Ez már eleve megalapozta a hangulatomat, de ami igazán felcseszte az agyam, és hányingerem lett az idegtől, az az volt, hogy a gyerekemmel jött elő, aki szerinte még nem is biztos, hogy megszületik, előbb várjuk ki, hogy meglegyen, stb. Na ezen elpattant az agyam. Két vetélés és egy hét parázás után, hogy most minden rendben legyen, bejelentkeztünk 4d-re. Nem azért, mert olyan jó képeket lehet ott látni, ahhoz még korán van. Egyszerűen azért, hogy megnyugodjak, hogy minden rendben van. No meg azért is, hátha meg tudjuk lesni mi van a lába között :) 

Szóval a lényeg, hogy anyós nem hagyja, hogy elfelejtsük, de érzem, hogy nem fejezte be ezzel. Ő nem fogja hagyni sem azt, hogy az enyém legyen az utolsó levél, sem azt, hogy én kiosszam, sem pedig azt, hogy ne láthassa az unokáját. Mert mit fog szólni a falu? Nincs vége, érzem, és nem tudom mi lesz a következő lépése. Illetve sejtem, hogy először is az apának fog egyet sírni. Szó szerint, hogy meghassa, elmeséli, milyen sokat segített nekünk, és mi meg sem köszönjük, stb, megpróbál rá hatni, hogy talán ő a segítségére lesz, és eléri nálunk, hogy megmutassuk neki a gyereket. Hogy ne derüljön ki róla a faluban a teljes igazság. Csak a látszat, az maradjon meg. És még ezzel a nővel akartam kibékülni? Még ennek akartam én megbocsátani, elfelejteni azt a sok rosszat, nyelni párat és kimenni hozzá, beszélni vele a gyerek érdekében? Most örülök neki, hogy nem volt már rá idő, és nem mentem ki. Ez egy kígyó. Megmondta a jós is annó, aki azt jósolta a második terhességnél, hogy csak most leszek terhes - és én nem hittem neki, hiszen én tudtam, hogy akkor terhes vagyok, ő viszont azt is, hogy csak most lesz minden rendben - , szóval megmondta ő azt, hogy az anyóssal nagyon vigyázni kell, mert ha a párom nem figyel oda, és nem áll a sarkára, hanem az anyósnak ugrál, és én csak a második leszek, úgy az anyós tönkre fogja tenni a házasságunkat. Azt is megmondta, hogy ez a célja, és mindent elkövet annak érdekében, hogy mi szétmenjünk.

Most már látom, nem tudom teljesen leírni amit akkor éreztem. Régebben, mikor még nem voltam terhes, ilyenkor szívtam a cigit, és felhúztam újra meg újra magam, most már nem teszem, akkor felhúztam egyszer, mikor elolvastam, és azóta nyugiban írok. Így viszont nem tudom teljesen visszaadni mindazt a fájdalmat, idegességet, dühöt, ami bennem volt akkor. De azt hiszem, ez jobb is így a babának.

Ati délutános, azaz éjfélkor jön csak haza. Ma sikerült egy kisebb vagyont elkölteni, felét a könyvesboltban, felét a Rossmannban. Vettem egy csomó mindent, mert már minden kezd nagyon fogyni. És mert megyünk nyaralni, oda kell egy csomó minden. Na jó, vettem pár dolgot, amit lehet, nem is fogok használni. Mini sampon Atinak, mini szájvíz, mini hajfixáló, mini hajlakk, de olyan cukik voltak. Máskor sosem viszek hajlakkot, se fixálót, most benn lesz a táskában. Sikerült összeírnom reggel, hogy miket viszünk, milyen ruhát. Már látom, hogy lesz egy bőrönd, a kozmetikai táskám, meg a rendes táskám. Na meg a strandtáska. Amiből m szerettem volna egy újat, de nem kaptam nekem tetszőt. Még holnap elnézek egy helyre, mert fürdőruhát kell vennem, meg zoknit, és a sétáló utcán van még egy táskás. Több nem igazán. Valahogy elfogynak ezek is. Meg vettem egy látnivalókat tartalmazó könyvet is, hétvégén valamerre elindulunk az urammal kettesben csak egy napra. Legalábbis én szeretnék menni. Vagy itthon punnyadunk. A könyv akkor is jó lesz későbbre is. Úgy szeretnék elmenni valamerre. A svájci betegség előtt simán beültünk az autóba és elvitt csak úgy valamerre, megkajáltunk és hazajöttünk. Csak most egy csomó pénz elmegy a hitelekre, és ez a hülye benzin sem a legolcsóbb. Mindegy, azért mennék valamerre. Na megnézem, mi van a lakásban, hátha tudok tenni valamit, amit erőm is enged, és amitől jobb lesz a lakás. Igazából iszonyúan elfáradtam ott benn ma, és így pihennék, de akkor semmi nem készül, és a vasalni való is már iszonyún nő.

Nem tudom ki, hogy van vele, nekem sosem az menne, minek ott lenne az ideje. Ha mosogatni kellene, inkább teregetnék, ha teregetni, inkább főznék, ha vasalni, akkor meg bármit csinálnék. Ma sem megy ez másképp. Ma sikerült végre kipakolni az új szerzeményeket, a hétvégi nagy táskát a cuccainkkal, sőt még a strandcuccok is össze vannak készítve, indulásra készen. És csodák-csodájára még vasaltam is. Lassan kész is vagyok azzal  felével ami elöl van és száraz. Ezen kívül is lenne még, de most már tényleg pihi. Mindjárt 7 ór, és még nem pihentem ma semmit. Itt az ideje. Jöhet a körömlakkozás, vacsi, tévé, vagy az új könyvek.

Velem élmény elindulni bárhova. Egyetlen egy alkalommal nem vittem egy pesti fordulóra magammal cuccot, mikor Atit hirtelen fel kellett vinnem egy délután, kiraktam, és már jöttem is vissza. Tudtam, hogy csak ennyi lesz  fuvar, így nem idegesítettem magam, sem őt azzal, hogy nincs nálam a túlélőcsomagom. A csomag, ami egy pesti dokilátogatós fél napos programnál is tetemes. Mert van három telefon (céges, saját, egymás közötti mások számár titkos), persze mindegyikhez másféle töltő, és ugyan a közöshöz nem viszek töltőt, de  másik kettőhöz kell. Van, hogy  kapkodásban elfelejtem, hogy már egyet beraktam, és berakok egy pót-töltőt is. Aztán ott van a netbook töltője is, és persze a telefonok, a netbook, a határidőnaplóm, az orvosi mappám, ami már egy kis táskát elfoglal. Újabban, hogy be kell tartanom a 2-3 óránkénti evést, van egy elemózsiás táska is. Ez úgy néz ki, mint egy strandtáska, de igazából hűtőtáska, így van benn pár szendó, nem tiltólistás rágcsi, vizek nagy mennyiségben és esetleg gyümölcs. A csomagtartóban eleve van egy piknikdoboz, amit mindig elfelejtek kivenni, de hát nem nagy helyet foglal, így ott tartom, benne tányérok, poharak, evőeszközök, szalvéták, kisabrosz, persze mind kék és fehér színben, mert azért jól nézzen ki ha már egyszer egy évben egyszer elővesszük. Ezekhez jár egy pokróc is, így az is helyet kapott a csomagtartóban. Igazából volt, hogy hajnalban annyira fáztam, hogy jó volt elővenni és betakarózni vele, míg utaztam.  pokróc gyakorlatilag többet van azért elővéve, mert úgy gondolom autószaga van, és büdös, ki kell mosnom, minthogy tényleg rendeltetésszerűen használnánk, de mindegy, lassan csak szétjön teljesen a sok mosástól. És persze vannak még térképek, mert gps-t nem igazán szeretem (nekem ne dirigáljon egy hülye picsa sem, hogy merre menjek, majd tudom én azt), olvasnivalók, napszemüvegek, fejenként vagy 3 db, nyaktámla, cd-k, amiket nem tudunk használni, mióta a mi kisautónk annyira megszerette Halász Jutka Nagymama cédéjét, hogy nem hajlandó kiadni. Az egy dolog, hogy kezdem kívülről fújni a számokat, de kezdem megutálni is, ami nem jó. Szóval ezzel még nincs is vége, mert ha valaki, én tuti leeszem magam. Múltkor egy korai indulásnál fehér nadrágban és fehér felsőben kértem ki a szendót kecsappal, amire férj rosszallását fejezte ki, majd megspékeltem még egy meggyes pitével is, amikor már az eladó is azon röhögött, miért nem túrósat kérek. Hja kérem, kérném én a túrósat, de teleraktátok mazsolával! Szóval éppen ezért van nálam váltóruha. Ha cipőben vagyok, akkor papucs, ha papucsban, akkor egy cipő lapul  csomagtartóban. És akkor még rakok be biztos mi biztos alapon egy felsőt, ha hideg lenne, meg egy zoknit is, ha fázna a lábam. Ez most úgy hangzik, mintha 2 órát pakolásznék indulás előtt, pedig nem. Igazából 10 perc alatt összedobom, plusz a szendó elkészítése, éppen a kapkodás miatt van az, hogy több töltő is belekerül a szatyorba. És ilyenkor ATi induláskor mindig bosszúsan kérdi, hogy "Már megint Egyiptomba megyünk?" 

Na igen, Egyiptomba kicsit sok cuccot pakolásztam. Konkrétan két nagy bőrönd ruhánk volt 1 hétre, és ebben ruhán kívül csak egy üveg pálesz volt. Na meg mindkettőnknek a kis hátizsák utazáshoz. Az utazásról sikerült hazahozni egy, azaz az egyik, és pláne a nagyobb bőröndöt teljesen tisztán, hozzá sem értünk. Ugyanez volt a helyzet a tengeri cipővel és egy-egy pár vadiúj sport szandival is. És persze a magassarkúkat összesen fél órát használtam a vacsi alatt, különben a hotelben a papucsomban csoszogtam. Csoszogtam, mert minden full márvány volt, én gyakorlatilag a műanyag papucsomban korcsolyáztam a bárpulttól a medencéig, majd a szobáig. Azóta minden indulás előtt szépen, de tényleg szépen megkér az én férjem, hogy ne sok cuccot pakoljak. És minden induláskor megadja magát, és hátára veszi a bőröndöt, mert tudja, neki ez  sorsa, én meg nem tudok kevesebbet pakolni.

Ma kimegyünk a balcsira, mert tegnap volt a kicsi öcsi szülinapja. Viszünk neki tortát is. Elvileg úgy tervezzük, hogy este hazajövünk, de ismerve a páromat, ez sosem biztos, így én inkább raktam el "váltóruhát". Ja, és ebéd előtt nem indulunk, de tuti holnap reggel hazajövünk legkésőbb. Én mindenesetre elraktam  kismamafarmeromat, mert ha este lesétálunk a partra, valamit fel kell vennem. Ha fenn hidegebb lesz (mindig az van a házban), akkor viszek szabadidőt felsővel együtt, persze akkor már az abszolút nem fázós uramnak is raktam be egyet. Raktam még el fejenként vagy 3 pólót (mert mi van, ha leeszem, esetleg egyúttal az Ati polóját is, és persze eszembe jutott, hogy ha nagyon jó idő lenne, kell egy fürdőruha is, meg strandruha is persze. De akkor már kell papucs is, és cipő is a farmerhoz. Bedobtam még pár társast, mert sosem lehet tudni, és mindig akkor kell, mikor nincs ott, és meg is telt a bőrönd. Még jó, hogy van kinn ágynemű, törölköző, alvósruha és tisztálkodószerek is, mert különben nem férnék el egy nagy táskában. Ja, és én nyugodt vagyok, mert tudom, hogy a kocsiban ott egy szatyorban egy papucsom, egy tunikám és egy szupikényelmes gatyóm is. Még van kb fél évem ennyit pakolni, aztán ha már  mi gyerekünk is velünk utazik, na akkor lecseréljük az autónkat is. Vagy megváltozom. Utóbbi költségkímélőbb.

18:50 Ma úgy gondoltam, időben hazajövök a melóból. És ez majdnem sikerült is. Épp vásároltunk, mikor a kolléga hívott, hogy bezáródott az autóba a kulcs. ÁÁÁÁ, plusz 60-70 km autókázás várt rám. Öcsi tortáját is megrendeltük nagy nehezen, és mikorra hazaértünk, totál lefáradtunk. Kerestem egy könyvet, amit nagyon meg akartam venni, remélem holnap a nagy könyvesboltban lesz, vagy hétfőn megveszem. Múlt hétvégén ültette a fülembe a bogarat  Gizus, így most el "kell" olvasnom a régimódi történetet. Szóval mire hazaértünk, elfáradtunk, és elterültünk az ágyon. Ehhez jött még egy iszonyú fejfájás nálam, tuti ez miatt a hülye idő miatt. Tegnap még megfagytam, ma meg megsültem. Nem bírom, az agyam szét akarta feszíteni a fejem. 5kor keltett az uram, 1-2 órát aludtunk. Aztán nekiálltam főzni, ami a héten még nem sikerült. A gombaleves már kész is, időközben kivittem a koncertre férjuramat, hazafele bementem a spárba, és sikerült  fél listát ottfelejteni, de talán így is lesz valami kaja. Csinálok mini meggyes pitét, krumplis pogit, és gánicát. Utóbbi múltkor harmadszorra sem jött össze, de most nem használom majd  turmixgépet, talán így jobb lesz. Mindenesetre nem szeretném, ha megint a kukában végezné a gánica. A krumpli fő,  meggyes sül, és a gánicához a hagyma is pirul.

20:53 Sül az első adag pogácsa. A gombleves kész, raktam bele egy kis füstölt ízt is, kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle. Gánica kész és ami a legfontosabb: ehető. Meggyes isteni fini lett, konyha viszont romokban. A következő pogácsasülés-szünetben kicsit elpakolok, mert nem lehet lassan bemenni sem.

21:20 Már a második adag sül, a harmadik pedig bekészítve, azaz ehető a pogi is. El sem hiszem, hogy ma nem dobok ki semmit. Szerintem vagy fél 11ig sütni fogok, de nem bánom, holnap viszek ki öcsinek is. Mert ma van a szülinapja!

Érdekes egy anyósom van. Tudom, nem csak nekem, sokan vannak még, akik bólogatnak egy-egy mondatom után, de az ember mindig azt gondolja, az övénél már nem lehet rosszabb senkinek, neki  legrosszabb. Így érzem én is. És érzem ezt úgy, hogy másfél éve nem beszélünk. Hogy érthető legyen a sztori, kicsit messzebbről kezdem.

Ati egyedüli gyerek. Kicsi korában nem az anyja, hanem a nagymamája volt sokat vele, ő foglalkozott vele sokat. Anyósom, a tipikus kifele látszat ember csak dicsekedni szokott vele. Ma már csak szidja. Csak ennyit változott a helyzet. Ati apukája sajnos korán meghalt, illetve nem volt felhőtlen gyerekkora miatta, így egyre jobban az anyukájához húzott. Hozzájött ehhez, hogy azt a szeretetet, amit az átlag gyerek megkap az anyukájától, ő sosem kapta meg. Mindig, és még felnőtt korában is ezért a szeretetért, elismerésért küzdött. Az anyja volt az első, ugrott minden szavára, és nem számított, hogy egy köszönöm sem hagyta el soha az anyja száját. Az anyja, még házasként megismerte a mostani férjét, Pista-bácsit. És most szándékosan nem azt írtam, hogy az apósomat, mert nekem vele soha nem volt kapcsolatom, az eddigi 10 találkozás alkalmából 9szer részegen láttam, így sokat nem foglalkoztam vele. Megismerkedésükkor az Ati még kicsi volt, és gyakorlatilag ő volt a "pótapja", mire most ugrana, mert egyszer mondtam azt rá, hogy nevelőapja, azt is kikérte magának. A most 38 éves uram nem tegezheti ezt a fószert, és olyan távolságtartó vele a faszi, mintha valami veszélyes börtöntöltelék lenne. Az uram mégis közelített hozzá sokszor, mert a szülői törődést, szeretetet várta. Tőle is, hiába. Miután az apukája korán meghalt, anyukája (aki akkor már más felesége volt) vette át az irányítást pénzügyileg is. Az Ati nevén csak a ház fele része maradt, a többi anyós nevére került, így a földek, erdők, stb. Természetesen ezek után több milliót szintén ő rak el. Az apai nagymama beteg lett, majd anyós sikeresen egy eltartási szerződést íratott vele alá, mikor a mama már pánikba esett, hogy kirakják a házból. Miután az uram nem volt abban az időben ott, a mama azonnal aláírta a papírt, így halálával ismét az uram helyett az anyósom örökölt. Félre ne értsen senki, nem a pénz hiányzik. Illetve az is, persze, hisz havi pár százezerrel nekünk is sokkal könnyebb lenne. De nekem az eljárás az, mi gusztustalan. És anyós sír, neki mennyire nincs pénze. Az esküvőnkre például egy fillért nem adott! De még egy kávéskészletet sem. Az, hogy semmit nem segített az előkészületekben, azt meg sem kellene említenem. És azt is nagyon jól tudta, hogy a fia Barcelona drukker, és el szeretne oda menni, de nem jött még össze. Így befizette magát egy luxus spanyol körútra 2 hétre full ellátásra. És hozott férjnek egy papírzászlót a kedvenc csapatáról, mindezt 1200 forint értékben.

Ő kifele játszik. A falu többsége azt gondolja, ő olyan kedves, aranyos, dolgos, mennyire spórolja a pénzt, mert milyen szép z udvar, és bennünket mennyit segít. Csak azt nem tudják sokan, hogy a fiát kétszer kitúrta z örökségből, hogy abból a pénzből játsza az eszét, és a fiának egy fillért nem ad. Volt egy lakás, amiben az uram lakott, és amit összeköltözésünk után kiadtunk albérletbe. Sokszor nem volt bérlő, ilyenkor a rezsit is fizetni kellett azét, majd eljött az a pillanat, mikor egy nap megkérdezte anyós, mi van az albérlőkkel. Elmeséltük, hogy most kezdünk nullára kijönni belőle, ha most még lesz bérlő, akkor talán végre nyerünk is rajta. Másnap közölte, nem mehet több bérlő, ő azonnal eladja, és vesz rajta egy nyaralót. Fura volt, de mivel az is az ő nevére került, nem volt mit tennünk, nem hirdettük tovább, elfogadtuk. Kifestetett. Nem értettük, de gondoltuk azt hiszi, így jobban eladja. A bútorokat, gépeket kérte, hogy még ne vigyük el, mondván jobban mutat  lakás így, hátha könnyebben megveszik. Ati adj le a kulcsot. Ok. Aztán meghirdette a lakást. De nem eladásra, hanem kiadásra. Mert ha már így megy majd a bolt, nehogy nekünk legyen ebből pénzünk. Mivel az uram bútorai, mosógép, stb van a lakásban (bútorozott, gépesített), megegyeztek, hogy nem hozza el, de a fele albérleti díj az övé. 35ezerért kínálta, az első hónapban 10ezret adott, mondván volt egy csomó költsége. Mindegy, örültünk annak is. Második hónapban szintén, a harmadik hónapban meg véletlen kiderült, hogy 40ezerért adja ki, csak nekünk mondott 35ezret. Aztán hónapokig nem adott egy fillért sem, mindig volt indok, meg hitegetés. Másfél éve iwiwre felírt pár dolgot rólam, konkrétan mennyire hazug vagyok, és mennyi pénzt ad nekünk. Nem szólt ez másról, csak arról, hogy az ismerősei ezt lássák, miután felraktam az új autónk képét, ami alá volt írva, hogy "Fele munka, fele a szüleimtől". Ezt nem bírt elviselni. Illetve azt, hogy sokat vagyunk a szüleimmel. Mert ti nagyon szereti őket, és amióta bekerült a családban, máshogy értelmezi a család és szeretet szót is. Ez volt február 24-én. Napra pontosan tudom, egyrészt apa szülinapja, másrészt egy rokon temetése volt, aki nem hozzám jött. És nem kért árajánlatot, direkt nem hozzám jött, nehogy nekem jó legyen, és véletlenül keressek rajta. Mert különben mikor vadidegeneket megsajnálok és elengedek nekik tételeket, akkor pont a férjem rokonaink számolok hivatalosan, ugye? A lényeg, hogy ő annyira össze volt törve a temetés miatt, hogy előtte fél órával teleírt az üzenőfalat, és temetés után 20 perccel kaptam tőle egy levelet, amiben z egy dolog, hogy elmond mindennek, de felszámolja, hogy az uramnak fizette a taníttatását is, szóval ő igenis támogatta a fiát. Igen, és sajnos 6. év vége előtt kellett venni egy plusz atlétát is tesire, ami nem volt belekalkulálva, ugye? Na, ezek után természetesen a névnapi telefonhívást is elfelejthettem, mert más úgysem volt soha. Virágkötőként szerez pénzt, mindenszentek előtt, nyár végén már kezdi a kukából a régi koszorúalapokat kihalászni, arra köt virágot, ezt adja el. Ezek után nem sajnálom, hogy soha egy szál virágot nem kaptam tőle. Eltelt a nyár, majd jött az ősz. Ők elmentek a spanyol körútra, és el kellett vinni őket 60 kilométert a buszig. Mivel úgy gondoltam, ez nem mehet így sokáig, elkísértem az uramat, illetve ő ezt kérte is, hátha beszélgetünk kicsit anyóssal. Na nem beszéltünk semmit. Olyan szinten semmit, hogy köszönés volt csak. Az elején kérdeztem, nem válaszolt, vagy amit a legjobban utálok, az Atinak válaszolt csak, illetve átnézett rajtam, így ezt a beszélgetést lezártam. Karácsony előtt próbáltam üzenni neki, hogy kimennénk valamelyik nap, és mikor férj erről beszélt vele, anyós megint belekötött mindenben, és hatalmas veszekedés lett, mikor is anyós ismét elmondta a páromat mindennek, minden szemládának, illetve azt üvöltötte, hogy felejtsük is el őket, is "ide ne toljátok a pofátokat!" Karácsonykor férj küldött nekik üzenetet, vissza sem üzentek. Januárban megjelentek, az addig járt albérlet harmadát odaadta azzal a megjegyzéssel, hogy ez a karácsonyi és férj névnapi ajándéka is. No komment. Jobb, mint mikor a polcról levetek egy poros kommersz konyakot, amit sosem ivott meg  férjem, vagy mikor vettek egy üveg pezsgőt, mit szintén nem. Szóval ezek után megint csend volt pár hétig, majd jöttek megint az infók a fülembe. A sima pletykával nem foglalkozok, aminek viszont van valóságtartalma, amit ráadásul nem is tud senki, csak az anyós, na az tud idegesíteni. De nem szóltam anyósnak, továbbra sem beszéltünk. Most sem, mikor 2 hónapja tudja, hogy terhes vagyok. Kifele játsza, hogy örül, különben azt meg nem kérdezné, hogy hogy vagyok. Férj szóvá tette, hogy a 7. hónap van, és egyszer kaptunk albérleti részt, de mivel most nagyon sok pénz elmegy a kezeléseimre, nagyon kellene valamennyi. Adott 30ezret nagy veszekedések árán, miközben elmondott mindennek engem is, Atit is, de ugye a pénz nagy úr, abban a hónapban 250ezer ment el dokira és gyógyszerre, így férj nyelt nagyokat és elrakta a pénzt. A pénzt, amit anyós kér vissza. Mert ő csak kölcsönbe adta!!! Kisemmizte a gyerekét, soha nem segítette egy fillérrel sem, ez a kis lüke meg mindig ugrott neki. A gond az, hogy mi lesz, mikor megszülök. Odajön a kórházba édelegni, megmutatni  külvilágnak mennyire örül, mikor addigra 2 éve nem beszélünk? Oda ne merjen jönni! Mert ő templomba is jár, és hívő katolikus. Azt hiszem néha el kellene számolni  lelkiismeretével.

Mennyit írtam, és mégis semmit. Azért hogy magamat is védjem kicsit: én próbáltam normális kapcsolatot kialakítani vele. Kedveskedtem az elején, ha olyat sütöttem küldtem ki neki, és ha a kedvencüket főztem, akkor is. Elviseltem, hogy a macskát simogatta, és kézmosás nélkül rakta a kockacukrot a kávéscsésze mellé, stb. A beszólásait, hogy nem ártana fogynom, illetve szerinte nem vagyok beteg, csak nem kellene annyit ennem. Ma már nem tudom ezeket lenyelni, már sok ebből. Nem tehetek róla, most már neki kell tepernie, de szó szerint. Mert ezek csak amik hirtelen eszembe jutottak ma este. És még fel sem bosszantott, hogy kijöjjön belőlem minden.

 plüss édes, ez volt az első ajándéka

 ez a fehér rugi is plüss, az orrocskák gombokból vannak

 micimacis vékony rugi

 szintén egy micimacis vékony

Ezeket kapta édes kicsikénk első körben. Illetve még egy kisebb csomagot: 

5 db mintás textilpelus, mert abból sosem elég, 3 db fehér hosszú ujjú body, és egy előke, amit anya nem tudott otthagyni. :)

És vettünk egy mini utazó ágyat is. 80*45 centi, és könnyű összerakni. Elfér a hálóban az ágy mellett, míg velünk alszik éjjel, és egy darabig (nem sokáig) jó lesz, mikor megyünk a Balatonra, meg ide-oda :) Anyáékhoz nem kell, ők vesznek hozzájuk is egy ágyat, bár van egy, amit a kicsi öcsi használt, meg öcsém lánya, még egy éve is, és semmi baja, de anya most ebből is újat akar. A Dorinának jó volt még, a mi picinknek már új lesz :D A lényeg, hogy az éjszakai alvás megoldódik így. Hajnaltól estig meg mindenképpen a szobájában lesz. Legalábbis most így képzelem. :)

Igen, lassan betöltöm a 14. hetet. És azt hiszem most kezdem igazán élvezni a terhességet. Már nem járok pisilni annyit, már nem kelek fel ez miatt sem éjszaka, már bírok egész nap talpon lenni, már nem szédülök annyit, szóval kezdek jól lenni. Holnap végre megint bejelentkezhetek a dokibácsihoz, és remélem jövő héten mielőbb lesz időpontja. Persze azért is várom, mert titokban bízok abban, hogy kiderül a kisbabánk neme. Azt hiszem, ha lesz egy kis időm, írni fogok egy könyvet. A terhességről. Tudom, számtalan ilyen könyv van, de mindegyik olyan "szépen van megírva". Semmi gusztustalanság, semmi kaka-pisi, csak a rózsaszín felhőbe zárt pocakosnapló. Pedig ez nem mindig így néz ki. Írtam már, milyen problémáim szoktak lenni, vagy mik játszódnak le bennem bizonyos szituációkban. Most a legnagyobb problémám épp az, hogy arra senki nem készített fel, hogy csak a vékony lányoknak látszódik a babájuk szépen az ultrahangon. Nálam, ahol 30 centi hájréteget kell leküzdenie a dokinak, még hüvelyin sem látszik igazán semmi. Bár most gyúrok a dokibácsira edzem a hólyagomat, fél napig nem megyek el pisilni ultrahang előtt, hogy minnél jobban lássák. Mert például ezt sem mondta el senki, mikor pisiljak, mikor ne. Azt mondták, a hasi előtt nincs pisi, hüvelyi előtt szigorúan van. Aha, szorgalmasan jártam hüvelyi előtt, ezért volt, hogy még az elején nem találták a babácskámat. Mert nem látszódott semmi. Kiderült ugyanis, hogy érdemes mindegyik előtt tele hólyaggal felkeresni a dokit.

Ma eljutottam végre pedikűröshöz, és megint szép a lábam. Már amit ebből ki lehetett hozni. Ez a papucs-időszak teljesen tönkreteszi a lábam, és lusta vagyok kenegetni magam. Meg igazából nem is vagyok olyan kenegetős fajta, mint pár ismerősöm, aki az esti fürdés után testápolózik, melleket külön krémmel feszesíti, majd külön egy arckrém, sarokpuhító, majd kézkrém. Na ez nekem unalmas, és felesleges macera is. Illetve nem ellenkezek annyira, kb fél évente, főleg hidegebb napokon nálam is előjön ez, de tényleg max évente kétszer. És tényleg nagyon jólesik, de tényleg nem bírom többször, engem fáraszt, meg idegesít, hogy már az ágyban szeretnék lenni, nem issza be a bőröm a testápolót. (nem tudom, én vehetek akármilyet, egyik se issza be rendesen.) Fodrászhoz viszont nem jutottam el, talán csütörtökön délután be tudom csavartatni a hajam, ki akarom próbálni, milyen, illetve hogyan áll.

Pénteken megyünk a csajokkal egy balcsis talira. A Móni Fenyvesen nyaral, és úgy döntöttünk, hogy nem hagyunk ki egy talit sem, kimegyünk hozzá, és ott töltjük a napot. Remélem a legújabb tervünk is összejön, és összeeresztjük a fiúkat is egy hétvégére. Mert a következő egy ilyen tali lenne. Szeretném, ha összejönne. Iszonyúan örülök neki, hogy mi így újra összejöttünk, tök jókat csacsogunk minden egyes tali alkalmával, a pincéreket kikészítjük, és mindig mindenki egyszerre beszél. De ez így jó. Egy vidám kis társaság, mindenki más, és mindenkit újra meg kell ismerni, immár felnőtt fejjel is. Mert még javában gyerekek voltunk, mikor majdnem minden egyes nap találkoztunk. Andi két kisgereket nevel a férjével, aranyos kis szerető család lehet az övüké. Móni most él, bulizik, élvezi az életet, egy kiskutyája van, még nem szeretne babát. Bea, az ikertesója a nyugodtabb, már lehiggadt, inkább a családalapítás jár már a fejében. És mindegyik csaj végtelenül jófej, vidám, őszinte, és barátságos. Ma is egy percre akartam felhívni az Andit, és pénteken találkozunk, ettől függetlenül nem egyszer mondtuk, hogy "Na mindegy, majd pénteken úgyis talizunk, akkor majd elmesélem" és közben már el is meséltül a sztorit. És ami nagyon jól esett, hogy ő is megkérdezte, mi van velem, hogy vagyunk.

És ami nagyon nem esik jól, hogy az állítólagos legjobb barátnőmet nem is érdeklem. Kicsit ő most irigy a boldogságomra. Hogy Atival kezdenek szépen helyrejönni a kisebb gondjaink, hogy anyagilag próbáljuk magunkat utolérni, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, hogy kisbabánk lesz, és persze hogy az uram mennyire lelkesen várja a gyermekét. Nem hív, nem üzen, nem válaszol. Az utolsó találkozásaink sem sikerültek jól. Egyre jobban éreztem, hogy az egy dolog, hogy a Lacijából neki elege van, de az én párom tetszene neki. Az utolsó találkozásunkkor például a baba hírére, nekem egy mondat jutott, az Atinak meg többször a nyakába ugrott, mikor azt hitte, nem látom, és puszilgatta. Azt mondta, csak gratulált neki. Ati meg egyre jobban zavarba jött, és mivel voltak érdekes megjegyzései, és érdekesen is viselkedett velünk külön-külön is, és együtt is, azt mondta, ha lehet, mostanában ne menjünk el hozzájuk. Sajnos a kettesben töltött kávézásra sem tudom elhívni, a barátnőm inkább akkor szeretne jönni, ha jön az uram is. Persze ha leülnék vele beszélni, fel lenne háborodva, hogy mit képzelek én, ő soha rá nem nézne, stb stb. Midnenesetre csak lehet benne valami, ha az uramat is kezdi zavarni. Azt sajnálom, hogy a pasija viszont egy tök aranyos jó fej srác. Megromlott a viszonyunk. Egy éve volt a Laci 40. szülinapja, amire a Müni elfelejtett meghívni bennünket, és akkor is voltak dolgok, amik nem úgy sültek el, ahogy mi elvártuk volna. Persze lehet, hogy mi várunk el sokat, vagy mi képzeljük el ezt a barátságot másnak, de elég sokat emésztettük rajta magunkat, elég sokat beszéltünk róluk, mit kellene csinálnunk, mi lehet a baj velünk, stb. Rá kellett jönni, hogy mindig mi hívtuk őket, mindig mi találtuk ki a programokat, mindig mi erőltettük a talikat. Egyszer volt, hogy megbeszéltük, hogy végre nálunk alszanak, forralt borozunk a téren, sétálunk, kürtöskalácsot eszegetünk (hú de megenném most), vártuk őket, készültünk, erre egy óra, vagy talán másfél is késéssel beállítottak, épp megint morgolódott a Lacira, és közölték, hogy ők nem alszanak itt, csak egy órára jöttek. Vagy a közös egynapois utazások. Volt, hogy 10en mentünk volna, de húzta halasztotta ő is a fizetést, én me nem vagyok hajlandó senki helyett fizetni, és hiába kérte, nem tettem meg. Nem egyszer szívtam meg, maradtam a szarban a jószívűségem miatt. Utána meg visszamondáskor én könyörögjek a pénzemért. Nem. Mindenkinek lehet fél órája, hogy elmenjen az adott utazási irodába és befizesse az utat.

De nekem már nincs fél órám, jön egy késői nasi-vacsi, és alvás.

Vannak bizonyos dolgok az ember életében, amik mellett hajlamosak vagyunk elmenni, és nem észrevenni őket. És ez nem idő kérdése, de tényleg. Ha az ember csak kimondja, már érzi is sokszor az illatát bizonyos dolgoknak. Például a nyári eső illatát. Vagy egyszerűen az évszakokét. Mert igenis van az évszakoknak illata. Szerintem legalábbis van. Én mást érzek tavasszal, nyáron, ősszel, és mást télen is. Mindegyik évszaknak megvan a saját jellegzetes szaga. És a nyári esőnek is. Amikor az elején érzed ahogy a por keveredik a vízzel egy kis szél segítségével, majd egyre jobban a friss, semmihez nem hasonlítható eső szag jut el az orrodig, és ha az eső után kisüt a nap, máris felváltja a friss illatot a párás, nyomasztó, meleg szag. Ezt olyan ritkán figyeli meg az ember. Vagy a kakaó illata. Télen, mikor az ember csinál egy meleg kakaót. Olyan ritkán tesszük meg ezt is, csak kimegyünk a konyhába, tejet töltünk, bedobjuk a mikróba, kakaó rá, összekever, és ennyi, már el is fogyott. Nekem más íz is eszembe jut. Nekem az is az orromban van, amikor az első családi házunk konyhájában a puffon ülve vártam, míg a tűzhelyen megmelegszik a kakaó, és valamelyik felnőtt kevergeti közben. Annak más íze volt, mint a mostani mikrósnak. Mondjuk akkor még a füvet is szagoltam, akkor még simán lefeküdtem a fűre, és ott olvastam. Ma már egy új családi házban élnek a szüleim, fű ott is van, nem is kevés, én mégsem feküdtem le rá soha, és nem néztem a felhőket sem. Nem ragasztottam rá egy-egy felhőre különböző titulusokat, állatformákat, mert már "nincs időm rá". Nincs időm a barátaimra sem. Nincs időm sétálni sem. Pedig ez nem igaz. Az embernek mindig arra van ideje, amire akarja.

Azt hiszem, amióta tudom, hogy egy pici élet növekszik bennem, kezdem átértékelni a dolgokat. Már nem idegesít annyi minden, már nem akarok csak dolgozni, már a munka csak a második helyen van. Míg pár hónappal ezelőtt idegbeteg módjára mentem ki cigizni, mikor valami nem sikerült, vagy iszonyú közel volt a határidő és én sehogy sem álltam, ma már veszek egy levegőt, és leszarom. Nem érdekel. Rájöttem, hogy attól nem lesz jobb, ha idegeskedek. De ha csak a melónak élek, és csak az érdekel, és éjjel-nappal ezen pörgök, lemaradok egy csomó mindenről. Elfelejtek oly sok mindent, ami szép és jó. Az eső illatát is most érzem, vagy 10 éve először. Amióta együtt vagyunk az urammal, talán ma volt először, hogy gondoltunk egyet, elsétáltunk egy étterembe, megebédeltünk, hazafele fagyiztunk, és én nyugodtan leültem a gép elé és pötyögöm a sorokat. Mindezt hétközben. És nem érdekelt közben, hogy esetleg vasalnom kellene, mert a kettesszekrény alja tele van ruhákkal, amit a védőnői szemek elől rejtettünk el a minap, és ami azóta sem apadt, illetve de, tegnap kihúztunk belőle egy öltözet szolgálatit, mert az Atinak munkába kellett mennie. Elmentünk, és élveztem, hogy nyugi van. Hogy nincs határidő, hogy munkaidőben egy étterem teraszán beszélgetek egy ismerőssel, hogy almafröccsöt iszunk a párommal, és már azon sem mérgelődök, hogy mikor indultunk, elszállt egy nagyon hosszú bejegyzésem a blogokról. Majd megírom újra, nem hajt a tatár.

Szóval elfelejtünk dolgokat. Elfelejtünk érezni. Apró dolgokat, amik mind-mind megszépíthetnék az ember hétköznapjait, de elrohanunk mellettük, mert hajtjuk a pénzt, dolgozunk egy vagy két munkahelyen egyszerre, és fizetjük a svájci frank alapú hiteleinket, amikből már kiszállni sem érdemes. De mit vagyok én oda a szagokkal, érzésekkel? Lassan az emberi kapcsolatokat is elfelejtjük gondozni. Iwiwen, facebookon üzenőfalazunk, képek alá irogatunk, és lájkolgatjuk a kommenteket. Ami jó, mert én is szeretem, hogy a sok ismerősöm, barátom, akik távol élnek tőlem, és nem tudok velük hetente beszélni, tudják, hogy mi van velem, és én is látom, hogy növöget náluk a gyerek. De akkor, amikor az ember teljesen csak a szájbervilágra korlátozza a kapcsolatait, na az már kezd zavarni. Meg kellene állni egy pillanatra. Mindennek és mindenkinek. Kellene adni az embereknek, a világnak 2, azaz kettő percet, mikor nem történik semmi. Megállnak az autók, nem mozog a föld, nem csipognak a madarak, és semmi külső zaj nincs. Csak a csend, és egy belső hang, amit mindenki hall egyszerre: "Mit csinálsz? Miért élsz? Hova rohansz? Mit idegeskedsz? Mik a céljaid? Örülj egy kicsit! Menj haza, és öleld át a családod, örülj, hogy neked ott vannak ők, és becsüld meg minden percét az életednek!Pakold össze a cuccodat, és menj haza a szüleidhez 1-2 napra. Beszélgess velük a vacsora alatt, és után. Kapcsold ki a tévét! Rakd be a kocsiba a családod, dobj be pár üveg vizet, és vidd le a családot a tóra. Igen, ez 5000 forintba kerül, ami sok pénz, és most nagyon nincs neked se. Akkor majd jövő hónapban kifizeted azt a csekket, de most vidd le őket, mert lehet, a jövő hónapban már nem viheted őket sehova!"

Ma kiderül mi lesz a kicsi öcsi sorsa. A kicsi öcsié, aki augusztus 5-én már 19 éves lesz, és 180 magas. A kicsi öcsi, aki bármit ér el éppen, általános iskolai ballagás, focibajnokság megnyerése, töriverseny, nyelvvizsga, érettségi, bármilyen fontos pillanatnál elérzékenyülök. 15 év van köztünk, ami pont elég arra, hogy kicsit a saját gyerekemként is kezeljem. A szüleink elég sokat utaznak, télen síelés, jó időben kempingezés, különben meg a balatoni nyaraló. Minden ilyen esetben "rám van bízva" a kicsi, sokszor nálunk alszik ilyenkor, vagy csak feljön enni. Rosszabb esetben én viszem neki házhoz a kaját. Mert már nem ér rá. Elfoglalt. Nyár van, semmi dolga. Hála az égnek nyugodtan pihenhet, nem kell egész nap zsebpénzre keresnie. A héten épp focibajnokság van, Youthfootball, minden nap meccs, igaz, közben meg is fázott, náthás a kicsi, így jobban oda kell rá figyelnem. Ez persze nem igaz, igazából nem nagyon van rám szüksége, éli világát, kihasználja, az utolsó nyarat. Illetve azt mondják, az utolsó, de szerintem a főiskola-egyetem szünetei a legjobbak. Hosszabbak, nyugodtabbak is. Szóval kicsi öcsi, aki már nem is olyan kicsi, ma megint elérkezett egy szakaszhoz, ugyanis ma derül ki, hol folytatja a sulit. Ő Pécsre akar menni, jogra. Nem tudom kitől, mennyi észt örökölt, az biztos, hogy van abban valami, hogy az idősebb szülők gyerekei okosabbak. A másik öcsém sehol sincs, elég nehezen sikerült elvégeznie estin az érettségit, de persze egy olyan "befizeted, átmész" helyen, szóval semmi megerőltető, a szakmunkást is elég nehéz volt teljesítenie. Na jó, ő nem csak az agya miatt nem ért el többet, ő egy külön fejezet, később egyszer írok róla is, bár olyankor mindig jól felhúzom magam. Addig is annyit, hogy nem igazán tartjuk a kapcsolatot, bár a kicsivel is csak annyit "törődik", hogy számítógépes játékokat cserél vele. Én vagyok a legidősebb, és ugyan nem tartom magam full hülyének, inkább azt mondanám, hogy a viszonylag jó képességeimet nem használtam ki eléggé. Mindenesetre csak elvégeztem egy főiskolát, és számtalan okj-s képzést, amik a munkáimhoz kellettek. De itt van a késői gyerek, aki a városkörnyék legerősebb általánosába ment. Itt eldöntötte, hogy ő történelemmel szeretne foglalkozni, mi meg mindig legyintettünk, majd még változik ez. Az utolsó "mi leszel, ha nagy leszel" kérdésre még azt felelte, hogy kutyás rendőr akar lenni. Később egyszer megkérdeztem, mikor nagyobb lett, de mikor közölte, hogy töritanár akar lenni, jobban leüvöltöttem a fejét, mint kellett volna. Mert a naív, azt hiszi, egy kezdő tanár annyira jól keres. Ja, hogy azt csinálná, amit szeret? Ez igaz, csak abból nem fog tudni megélni. Így hagytuk, had menjen abba az irányba, amit kinézett magának, főleg, mert a célja az volt, hogy bekerüljön a megye, de talán inkább a régió egyik legerősebb, sokak által elit katonakiképző iskolába (ami nem teljesen igaz), mégpedig speckó töri szakra, ahova 12 embert vettek fel, és ahol az én öcsém a szóbeli felvételin annyit beszélt, hogy megérték leállítani. Nem egy beszédes gyerek, de ha töriről van szó... Volt, hogy a Székesfehérvár-Kaposvár útvonalat végig mesélte nekem a mondák-regék témakörben, ami miatt háromszor álltam meg, és a kérdésére, hogy hagyja-e abba, zavar-e, hogy beszél, meggyőzően ismételgettem, hogy dehogyis, csak rá akarok gyújtani, meg nagyon fáradt vagyok, de csak mondjad. Nem fogom lelőni a gyereket, ha élvezi, hogy mesélhet. Mert ő élvezte ekkor is, kb 10 évesen. Sosem felejten el milyen átérzéssel mondta, mintha ezen múlt volna valami. Vagy amikor Egyiptomban nyaraltak a szüleimmel... Hosszú buszos úton az idegenvezető beszélt majdnem egy órát a piramisokról, az egyiptomiak kultúrájáról, mindenről, majd elfáradva közölte: "Szerintem mindent elmondtam, ha nincs kérdés, akkor befejezem". Erre az én öcsém a 10 évével: " Szerintem nem mondott még el mindent." És másfél órán keresztűl mesélt, az idegenvezető meg áhitattal hallgatta, és totál odavolt.

Most meg ülünk a gép előtt és várjuk, hogy hova vették fel. És szeptemberben eltűnik egy teljes hétre, bár szerintem több hétre is, hisz mindig lesz buli vagy bármi, ami miatt nem jön haza. Ha meg haza is jön, akkor vasárnap focimeccs, és aztán megy vissza, így csak a szombat marad, mert a péntek este meg a haveroké lesz. Meg azt hiszem a szombat este is.

Éjjel fél egykor írt egy üzenetet: "Felvettek". Nem több, mit ragozza. Sosem szokott hoszzú sms-t írni. Ez, hogy felvették, érdekes. Fizetősre vették fel, ahol csak 200 volt a ponthatár, szóval iszonyú könnyű volt bejutni. Az államira viszont 418 volt, arra sajnos nem volt esélye. 386 ponttal az ELTE fizetős jogi karára sem került be, ott is 390 feletti volt a ponthatár. Szóval éreztük, hogy nem fog összejönni, de ez, hogy egy 200 pontos helyre "sikerült" bejutni, így nem volt egy nagy szám. Bár már most többet teljesített, mint vártunk :)

Kelengyelista. Listaőrület. Én specielmindenre listát készítek. Sokszor arra vonatkozóan is, hogy mit kell elintéznem. Bevásárláshoz is tételes listát csinálok, így nem marad el semmi. Ez persze nem igaz, mert sokszor így is elfelejtek valamit, de általában hétvégén úgy megyek vásárolni, hogy előtte összeírom mit kell venni a piacon, mit a husosnál, és mit a boltban. Előtte meg listát írok arról, hogy mit fogok főzni. Van, amikor az otthoni teendőket is megtervezem. Persze sosem úgy készül, ahogy felírtam, én mégis sokszor listázok. És most el kellett készítenem egy másik listát is, hogy tudjam, merre hány méter ez a babacucc vásárlás. Mert mondanak ezt is, azt is, ez kell, az nem kell, én meg kapkodom a fejem. Lassan úgy néz ki, ebben is a saját fejem után fogok menni. Meghallgatok mindent, de vannak elképzeléseim, amiket szeretnék megvalósítani. Persze ha lesz rá pénz, és azt megpróbálom előkeríteni, meg biztos fognak segíteni a szüleim is, anya is biztos sok dolgot fog venni a kicsinek. Mindenesetre úgy gondoltam, összeállítom én is a listámat. Segítségül a Brendont hívtam, az áruházat, ahol ahogy egy fórumtársam írta: "Nem vásárolunk, csak nézelődünk." És van benne valami, mert iszonyú drága, de így legalább össze tudtam írni, mi mennyibe kerül körülbelül. Amikor kijött a végösszeg, majdnem dobtam egy hátast. Nem tudtam, mert ültem az ülőgarnitúrán, csak hüledeztem, és nem értettem, hogy jöhetett ki ekkora összeg. És azt sem értettem, hogy azok, akik fél misit szánnak a babakocsira, és ugyanennyit a bababútorra, ők hogyan, miből tudják megvenni a többi cuccot. Mert nem csak használtan vásárolunk ultra modern hiper-szuper drága cuccokat, azt van, akinek meg is kell vennie először újonnan, ugyanakkor nem lehet full gazdag az illető, ha el is adja a vaterán amint nem kell. Na mindegy is, a lényeg, hogy én is összeraktam a kis listámat.

Sokan kritizálnak, mit miért veszek, sokak szerint felesleges dolgokat, én mégis mindegyiket meg tudom magyarázni miért szeretném. Légzésfigyelőt mindenképpen szeretnék, ki is néztem, nekem az Angelcare 401-es volt a szimpi, ez egyben bébiörző is, és elég jónak tűnik. Persze mindenképpen szeretnénk elmenni egy elsősegély tanfolyamra is, mert csak úgy fog érni akármit is a kütyü. Viszont mivel az elején nem a szobájában, hanem a mi szobánkban egy 4in1 ágyban fog aludni (ez az, amit át lehet alakítani bölcsőnek, vagy kanapénak, de a szülői ágyhoz is lehet rakni), így a fix légzésfigyelő a kiságyában lesz a nappali alvásokra, de a kiságyba is kellene valami, ami bennünket is megnyugtat, ezért vesszük meg a Snuza Halo mobil légzésfigyelőt. Mindkettőt szeretném használtan megszerezni, de még kiderül mennyire sikerül. Aztán ott van a pelenkatartó. Én abból is Angelcare-t szeretnék, nekem szimpi, hogy állítólag nem jön ki a szag. Mivel két és fél emelettel lejjebb van a szemetes, nem fogom tudni naponta ötször levinni a kukát, mikor egyedül leszek itthon, így inkább kifizetem a kuka árát.

Ugyanígy azt is kikötöttem, hogy pólyában lesz a baba, legalábbis az elején mindenképpen. Nyugodtabb leszek, ha abban fogják meg, nem nyeklik szegény gyerek a rokonok karjaiban. És hogy ne legyen ebből gond, ki hogyan foghatja meg, mindenki pólyában kapja meg. Kivéve ha mégsem :)

Aztán az is tuti, hogy mivel mielőbb szeretném kivinni a babát, olyan babakocsit szeretnék, amihez van hordozó, de mózeskosár is, mert télen is szeretnék sokat sétálni vele, persze nem mínusz 20 fokban. És legyen könnyű, mert cipelnem kell le-föl.

Különben érdekes ez a kelengye-lista dolog. Az ember hetekig azt várja, mikor veheti meg az első cumisüveget, kiscipőt, vagy akár játékot, bármit, csak valami legyen a babának. Aztán a következő, amit szerintem a bűvös 12. hét után mielőbb mindenki elkezd, az ez a lista, ami folyamatosan bővül, nő. Mert talál az ember a neten egy listát, vagy kap egy ismerőstől. Aztán nem nyugszik meg, keresi a többi listát is, csak hogy leellenőrizze, hogy a sajátja jó lista. Persze kerül ez alapján is valami a listára. És minnél több ismerős van az ember közelében aki tanáccsal látja el a kismamát, a lista annyiszor módosul. Mert van, aki szerint az a minimum, hogy az ember lánya a kórházba már mellszívóval megy, és van, aki azt mondja, majd ráér az apuka, vagy a nagymama futni az első bababoltba. Én még nem tudom igazából melyik táborba tartozzak. Nem szeretnék egy vagyonért venni hiper-szuper elektromosat, így azt hiszem, veszek egy chicco kézit minden nélkül, az nem lesz nagy pénzkidobás, ha mégsem kell. Így mindenkinek igaza lesz kicsit.

Ez persze korántsem így van. Igaz, nekem egy szavam se lehet, jól kifogtam, az biztos. Se hányinger, se hányás, azt szoktam mondani, én nem hányok, én alszok. És azt hiszem, mindenki jobban járt így. Tüneteim nem nagyon voltak. Az orrom rendszeresen eldugult, volt, hogy csak az orrspray-nek köszönhetően tudtam elaludni, és elég sűrűn jártam pisilni is, de ennyi. Szédültem, de épp akkor jött be a kánikula, szerintem anya is szédült néha, és Ati is, pedig tutira egyik sem volt terhes. Fáradt voltam, de nagyon. Reggel 7kor keltem ki az ágyból, és délben már el tudtam aludni. Ha nem tudtam aludni délben, akkor képes voltam 4kor hazaérve elaludni a kanapén, és Ati keltett, hogy menjek be a hálóba 10kor, majd reggel megint megért felkelteni. Nem volt egyszerű. Azt hiszem, a lakás is akkor kezdett a fejemre nőni, na meg a vasalni való. De már eljutottam a leszarom pontig. Inkább eldugom, ha olyan valaki jön, aki az egész lakást meg akarja nézni, hogy ne lássa, de nem vasalok miatta éjfélig. Apropó, pisilés. Ha az ember lánya terhes, és sokat jár pisilni, két dolog van, amit jobb, ha kerül. A késő délutáni, vagy esti literes teafogyasztást, illetve az esti fél dinnyét. Mindkettő hibát elkövettem. Az életben soha úgy nem szivattam meg magam, mint akkor. Fél óránként jártam ki éjjel is pisilni. Szóval ezt jobb, ha nem ilyenkor ejti meg az ember. Tehát közérzetileg nem panaszkodhatok, ez tény, de dolog akad bőven.

Először is ugye jelentkezzek a védőnőnél. Az első dokim olyan jó fej volt, hogy sikerült az első terhességnél megszivatnia. Közölte, menjek oda szerdán 9re. Még jó, hogy otthon hagytam a papírjaimat (miért is vittem volna magammal valamit), és meg kellett várnom az Atit, hogy utánam hozza, így anya addig bement, megleste mi van ott benn. Ő volt az előörs. Nagy betűkkel ki volt írva, hogy az első tali csak bejelentkezéssel. Nem mertem bemenni, annyi rémtörténetet hallottam kismamáktól a gonosz védőnőkről, hogy nem mertem megkockáztatni egy rossz első benyomást, így az utcáról hívtam fel őket, és kiderült, hogy csak bejelentkezéssel, és nekem a lakhelyem miatt csak pénteken. És különben is várjak még két hetet. Szóval tanulva ebből, most úgy döntöttem, nem kapkodom el a dolgot, várok, bejelentkezek, és felkeresem a védőnőmet. Hála az égnek, én még nem találkoztam bunkó védőnővel. Nem tudom hova dugják őket büntiből, de eddig akikkel én kapcsolatban álltam, mind normális volt. Eddig. A védőnői látogatásommal megkezdődött az orvoshoz járós korszakom, mikor minden héten legalább egy nap valamelyik dokinál van jelenésem. Védőnői látogatás előtt érdemes apa telefonszámát felírni, én legalábbis olyan vagyok, hogy amiket a mobilomba tárolok, nem jegyzem meg. A vezetékesek, amiket meló miatt hívok, azok itt vannak az agyamban, de a mobil az nem akaródzik. És elég ciki a védőnő előtt próbálkozni a telefonszám kiírásával a mobilból, szóval ezt jó előre megtenni. Az első ilyen beszélgetős-vizsgálat különben simán volt egy óra. Nálunk először pisi van, pisi lead, és csak aztán a váró, hogy mire bekerülök, meg is legyen az eredmény. Illetve ne húzzam más idejét azzal, hogy kimegyek, poharat szerzek, pisilek, poharat leadom, és visszamegyek, mert sokszor két ilyen alatt egy kismama végezne is. De mindig vannak renitens kismamák, akik csakazért sem pisilnek előbb, hanem beturakszanak. Ám legyen, nekem ezen a két percen tényleg nem múlik, meg valahogy úgy is vagyok ezzel, hátha közben találkozok szimpi kismamával, akivel jó egymásnak panaszkodni, hogy milyen rossz is, fárasztó ez az egész, persze csak úgy megszokásból.

Háziorvohoz is kellett mennem. Az én háziorvosom középiskolás koromban látott sokat, mikor igazolásokért mentem, sokszor utólagosért is. Volt, hogy május végén kellett leigazolnom a februári-márciusi hiányzásokat, és ő simán igazolta. Szóval jó fej volt. Emberileg semmi gond vele. De orvosilag iszonyat nagyot csalódtam benne (is). Lehet, azért csalódok már a dokikban, mert nem hagyom magam. Megnézem a neten mi lehet a bajom, utána olvasok nem keveset, és kijárom az utamat, és amikor hülyeséggel kerülök szembe, bizony felforr az agyam. Mentem hozzá feliratni az inzulinos gyógyszeremet, mondván ingyen van, nem vagyok hajlandó egy havi adag felírásáért 4ezret fizetni. Vittem minden leletet, orvosi papírt, gondoltam kell majd neki, hogy lássa mi a bajom. Nem érdekelte. Az, hogy volt két vetélésem? Olyan szinten ment el a füle mellett, hogy csak na. Az alap betegségemre meg annyi volt a válasz, hogy nem gyógyszert kellene szedni, hanem le kellene fogyni, és nem kellene annyit enni. Még jó, hogy a legnagyobb problémám lassan két hónapja az, hogy egyek eleget. Mert nem ettem sokat soha. Max egy-egy családi ebédnél igen, de akkor aznap már semmi nem ment belém. Vagy ha ment, hát nem bírtam megmozdulni, és a következő napot a vécén töltöttem. Szóval amikor háziorvoshoz kellett mennem, úgy döntöttem, váltani fogok. Az egyik problémám a távolság. Mert most még simán elmegyek hozzá, de nagy hassal télen nem szívesen autózok majd a jeges úton, meg különben is nehezebb és körülményesebb a babával mászkálni, így úgy döntöttem, hogy a körzetishez megyek el. Be is jelentkeztem annak rendje és módja szerint, amivel jól meg is alapoztam a rendelőben a hangulatot. Volt, aki fél 7 előtt már a váróban ült, én meg szerintük pofátlanul bementem 8 órakor. Hát ja kérem, aki időpontra megy. Nem gondolják, hogy órákat üldögélek a betegek közt kismamaként?? Na, amikor kijöttem, majdnem meglincseltek. Egy órát voltam benn. Az új háziorvosom, aki rá egy héttel nyugdíjba ment, bepánikolt, telefonálgatott, sürgősen elküldött cukorgondozóba, tehesgondozóba, vérvételre, anyám kínjára is. Én meg szépen mentem, ahogy előírta. A cukorgondozóban kaptam fel nagyon a vizet, na nem a doki előtt, csak magamban. Akkor döntöttem el, hogy nem érdekel ki mit mond. Elegem lett. Van egy fejem, az után megyek. Választottam egy dokit, én benne bízok meg, az ő állításaival, kezeléseivel értek egyet laikusként, és ennyi. A többiek megmondjanak amit akarnak, nem fog érdekelni. Egyik fülemen be, másikon ki. Ez a cukorgondozós pl lecseszett, hogy mit képzelek, minek szedem ezt a gyógyszert, nekem inzulint kellene kapnom. Ember! Az inzulinom brutálisan magas!!! Minek adnának rá még inzulint plusszba? Hátha nem elég??? Mindegy, ezt is letudtam, ezzel is elment 3-4 nap.

A pesti endokrinológusom is havonta várt vizsgálatra. Ezt mondjuk nem bánom, nyugodtabb vagyok én is. Lehet, az előzmények miatt, de nyugodtabb vagyok, ha többször látnak a dokik. Ez persze nem olcsó mulatság, de hát ez van, mindent a baba érdekében. valahogy úgy vagyok vele, ha már eddig eljutottunk, nehogy már a pénz legyen a gond. Na persze az is gond, mert eddig is sokat fizettünk hitelre, erre-arra, mint mindenki más, és nem azt mondom, hogy nem volt pénzünk, nem panaszkodok, de nem is járunk luxusruhákban, meg luxusutakra. Van egy szép lakásunk, közösen a bankkal, szépen lassan, de általában lassan fizetjük az iszonyat megnőtt törlesztőrészletet, van egy lakóközösségünk, akik annó belementek egy közösképviselő megválasztásába, hiába modtam én, hogy ellene eljárás van, a vége az lett, hogy lenyúlt egy csomó pénzt, és most fizethetünk egy csomó közösköltséget. Viszont a dokim nagyon normális, és sokan dícsérik is. Így fizetek, és megyek. A harmadik hónapban 3szor voltam nála. Csak üzemanyagra ment el 50ezer, de hát ez van. Egy orvosi kezelés 30ezer, a vérvétel kevesebb. De nem panaszkodok, a lényeg, hogy jól vagyok. Jól vagyunk.

A 12 hetes kombinált miatt is Budapestre utaztunk. Egyszer olvastam egy doktornőról ,aki állítólag a legjobb genetikus az országban. Elég sok véleményt olvastam róla. Többek közt azt is, hogy ha ő azt mondja, hogy minden oké a babával, akkor minden oké is lesz. Így nem volt kérdés, hogy be kell jelentkeznünk. Nem csalódtam. Az Istenhegyi olyan, amilyennek elvártam. Kultúrált, tiszta, profi. Megérkezéskor adatokat vettek fel, majd egy klímás helyiségbe ülhettünk le, asztal, kényelmes szék. A vécé is tiszta, kultúrált. Negyed óra várakozás után hívtak vérvételre, majd újabb negyed óra, és mehettünk is az ultrahangra. Ahol semmit nem láttunk, a gyerek nem volt hajlandó megmozdulni, de hát a mi gyerekünk már csak ilyen makacs. Csak azért sem. Negyed órát voltunk benn, a dokinő folyamatosan mondta, hogy mit látunk, mit mér. Illetve ez sokszor úgy nézett ki, hog ő mit lát, és mér, mert mi foltokat láttunk, semmi mást. A hiba bennem volt, nem ittam eleget. Szerintük. Ekkor 11 óra volt, és egyszer mertem elmenni 9 fele pisilni, és ittam is, ha nem is literszámra. Hiába, én végig úgy éreztem, hogy bepisilek. A lényeg, hogy a baba egészéges, úgy néz ki, minden rendben van, az meg, hogy fiú, vagy lány, a jövő kérdése, ő tudja, és röhög rajtunk, hogy mi nem tudjuk. Közben meg a csajok a fórumon egyre többen írják, hogy a dokijuk mit jósolt nekik. Én meg már türelmetlen vagyok.

A nődokim is havonta látni akart, na ő volt az, akinek mindig örültem, mert ilyenkor láthattam a kismanót. Meg őt nagyon szeretem, olyan, mintha az ember nagypapája lenne. Na jó, nem az enyém, mert úgy mégiscsak ciki lenne, ha a lábam között matatna, de tényleg olyan, mint egy jószívű, és kedves nagypapa. Amikor a fia "itthagyott" és elment külföldre, mondta, hogy nyugodtam menjek az apukájához. Ha ezt tudtam volna, hogy ő milyen, egy cseppet sem idegeltem volna magam az első látogatás alatt. Az, hogy ő mennyit segített nekem emberileg is, szerintem nem is tudja. Nagyon szeretem. Zaklathattam eddig is bármikor. Amikor kitaláltam, hogy kivizsgáltatom magam Pécsen, és szeretnék genetikától kezdve mindent megcsináltatni, soron kívül fogadott és adta az ehhez szükséges véleményezést. Amikor a leleteimen én azt vettem észre, hogy kevés a progeszteronom, de a pécsi doki csak műteni akart folyamatosan, persze sosem mondta meg mivel, akkor is ő írta fel a Norcolutot. Aztán ő nyugtatott, hogy a pozitív tesztet követen várjunk még két hetet, és csak hat hetesen ír fel progeszteron pótlást. A szerencsém az volt, hogy előtte már megbíztam benne, hittem neki, és nem nagyon paráztam ezen, bízta, benne és vártam a két hét lejáratát. És mindig mosolyog, és mindig kedves, és mindig örül, ő az a típusú, aki már nem a pénz és előrelépés miatt küzd és dolgozik, ugyanakkor ennyi munka után még nem unta meg, szeritnem minden egyes kisbabának egyformán, és őszintén örül.

Szóval aki azt mondja, hogy a kismamáknak mindenre van ideje, az téved... Nekem soha semmire nincs időm, mindezt úgy, hogy még nincs gyerekem, és nem vagyok rosszul egész nap. Egyszerűen csak elfáradok. Ennyi.

Az első hivatalos ultrahang nálunk ahogy lehet, már írtam, a házassági évfordulónkon volt. Nem tudom ki hogy van ezzel az ultrahang kérdéssel, engem mindig lever a víz, mikor menni kell. Különböző hülyepicsás és hisztispinás problémáim vannak, mint például kezdek szőrösödni, vagy épp csak másnap megyek a havi renoválásra a kozmetikushoz. Ilyenkor mindig próbálom elképzelni, hogy lehet sokkal rosszabb páciense is a dokinak, a kórházban meg olyan futószalagon megy az egész, hogy szerintem vakon betolja a műbrokit, aztán kész. Felőle 3 mellem is lehetne. Na mindegy, szóval mindig ilyenkor jön rám minden. Ha előtte fél órával tusoltam, én tuti kiizzadok mire sorra kerülök, és a lábam is mindig ilyenkor büdösödik be. Apropó, terhességi velejáró az izzadtság. Ezt olvastam is pár helyen. De a büdös lábról miért nem beszélnek? Moshatom én rendszeresen, járhatok én drága papucsokba, fújhatom én a sholl bizbazokat a patáimra, azok néha elvislehetetlenül büdösek. A nagyim mindig azt mondta, a krumplitól büdös az ember lába. Esküszöm, két hónap alatt, ha háromszor ettem krumplit. Előtte minden másnap. Igaz, a lábam már akkor sem volt mindig virágillatú. Ha a gyerek ezt a tulajdonságot is tőlem örökli, bizony én nem fogom puszilgatni azt az édes kis csöpp talpikáját, az tuti. Na meg a másik... a puki. Erről sem nagyon hallok senkit ódákat zengeni. Pedig nekem azóta... És mikor érzem a legjobban? Mielőtt felfekszem a vizsgálóágyra. Múltkor is a víz levert közben, azon imádkoztam, csak most el ne szálljon az a galamb, mert nincs az az Isten, hogy ezt kimagyarázom, vagy rákenem az aszisztensre. Szóval nálam kész tortúra minden ultrahang (is). Ati meg csak csóválja a fejét, és mondogatja: "Jaj, Lulu, dehogy is, nyugi már, ne idegeskedj, mit csináljak?"

Az első kórházinál ki lett volna, ha nem az az egyszem doki, akit nagyon nem szerettem. Hozzáteszem, a védőnökhoz ha megyek, ott ő az orvosom, mármint a körzetes, aki pl a táppénzes papiromat is megírja. Nemrég beszéltem vele, és nagyon normális volt. Pedig gyomorideggel mentem hozzá. A "Jó napot, feküdjön fel, ne vetkőzzek le? minek, hasit csinálunk, de szerintem nem fogjuk látni" gyors eszmecsere után engedelmesen felfeküdtem az ágyra, és hagytam magam bezselézni. Annyit rámrakott, ha nem töröltem volna le a hasam, állítom otthon egy tégelybe összegyűjtve Ati havi hajbelövéséhez a zselét megoldottuk volna. Persze nem látott semmit. Nem is értem mit akart látni, akkor voltam 6-7 hetes terhes, egy pici pöttyöt keresett esetleg pulzáló szivecskét 31 centi hájréteg alatt. Mikor ki kellett mondania, ahogy "Mindig az anyukának van igaza, vetkőzzön le", állítom boldogabb voltam, mint mikor kiderült, hogy ... na jó, így nem tudok példát mondani, de olyan önelégült pofám lehetett, hogy csak na. Mert én megmondtam, nem vagyok hülye, na. És ott volt a szive. Dobogott, élt, a mi Kicsicsodánk, aki végre eljött hozzánk, meg akar születni épen, egészségesen, az ő apukája és anyukája első igazi gyerekeként, akit már akkor imádtunk. És lelkesen néztük a pöttyöt, vajon mi mit látunk benne. És akkor az a gonosz, számomra nem szimpi doki megváltozott. Akkor, mikor diktálta az aszisztensnek a gépelni valót, és a száját olyan mondatok hagyták el, mi szerint "Élő embrió látható", egy az egyben a szívembe zártam, és már nem is utáltam cseppet sem.

A dokitól az autóig 3 perc a séta. Nekünk ez most 23 volt, vagy ötször megálltunk, csodáltuk a mi kis foltocskánkat, olvasgattuk a papírra írt tényeket, és azt hiszem igazából akkor hittük el, vagy legalábbis akkor kezdtük beleélni magunkat abba, hogy most minden rendben lesz. Azt hiszem félig akkor lettünk ennek az aprócska valaminek a szülei.

2011. május 17. A megismerkedésünk 3. évfordulója előtti nap, mikor mindketten már hulla fáradtak vagyunk. Semmi tünet, ami a mensit jelezné, és ez kezd feltűnni. Persze nem merem beleélni magam semmibe, így minden olyan gondoltaot, ami arra utal, hogy esetleg most végre sikerül, megpróbálok kiűzni a fejemből. Nem is megy olyan nehezen, már egyre jobban hozzászokunk a "most sem sikerült, de majd a következő hónapban talán" érzéshez. 2009 júniusától próbálkozunk. Majdnem egy évig vártunk, minden egyes hónapban bizakodtunk, reménykedtünk, és persze ahogy teltek a hónapok, egyre jobban éreztem minden terhességi tünetet magamon. Aztán 2009 májusában pozitívat teszteltem, éppen a névnapomon. Hatalmas öröm után csak úgy peregtek a napok előttem, mintha egy filmet néztünk volna. A bajok akkor kezdődtek, mikor az első ultrahangon nem azt láttam, amit szerettem volna. Az akkori dokim, aki történetesen a család jó ismerőse is, és akihez gyerekkorom óta jártam, szóval az egyes számú dokim le se tojta az eredményeimet. Én meg benne bztam, csak utólag jöttem rá, mennyire félvállról kezelte a problémáimat. Aztán sikeresen megtaláltam a hármas számú dokimat, kezdtem megnyugodni, mikor jött a baj, uh, és kiderült, a baba nem fejlődik, műteni kell. Ez a 11. héten volt már, amikor az ember tényleg csak egy karnyújtásnyira van attól, hogy azt mondja, most már minden rendben lesz.

Nagyon nehezen, de helyrejöttünk lelkileg, én főleg azzal foglaltam le magam, hogy bújtam a netet, próbáltam megfejteni, mi lehet a bajom. Én, aki lassan egy kisebb orvosi kinevezést már megérdemelnék. De tényleg. Az endokrinológushoz úgy mentem oda, hogy jeleztem, milyen betegségeim lehetnek. Kiderült, tényleg inzulinrezisztenciám van, szerinte a pajzsmiriggyel semmi probléma. 50ezret hagytam ott, a gyógyszert nagy könyörgések árán írta fel, potom 4ezer forintért. A gyógyszer 3 havi adagja kerül ennyibe... Idén, azaz 2011 júniusában mondta az új dokim, hogy de igenis van problémám, nem is érti, miért nem vette észre a kolléga. Mindenesetre egy-két hónap gyógyszeres kezelés után ismét pozitívat teszteltem, itt már nem vártunk, mielőbb látni akartam. A nődokim nem bíztatott, vérvételek két naponta, majd kiderült, itt sincs még minden rendben. November végén ismét műtöttek. Rá pár napra a dokim el is ment külföldre dolgozni. Na nem a velem való kapcsolat és rosszak miatt, csak mert az itteni kórház gyakorlatilag idegen lényekként kezeli a nődokikat, mintha nekik nem lenne svájci frank alapú hitelük, családjuk, lízingelt autójuk. És most nem a luxus dokikról beszélek, hanem az átlag, normális, tisztességes dokiról. Rábeszélték őket, hogy legyenek vállalkozók, mert az milyen jó. Tény és való, hogy olyan órabért ajánlottak nekik, amire nem lehetett nemet mondani. Aztán rájött a vezetőség, hogy ez így nem lesz jó, maximalizálta a dokik munkában eltölthető óráját, ami azt jelenti, hogy az örülhetett, aki 5-6 napot dolgozhatott egy hónapban. Na ja kérem szépen, a mi kórházunk egy elég érdekes hely. Most épp hatalmas beruházás van, pályázati pénzek, közben a vezetőség ellen eljárások, pénzek tűnnek jobbra-balra, pl az egyik szaktanácsadó, aki mellett kb van 28-30 még, (elég gáz lehet, amikor valakinek ennyi szaktanácsadó kell, nem???), szóval az egyiket Szegedről, Szolnokról, mindig keverem, a kürház költségén magán helikopterrel szállítják ide. Kocsival már nem megy? Merthogy ő nem egy specialista orvos, akinek azonnal ide kell érnie, neki havonta pár alkalommal jó fizetésért be kell mennie időre a munkahelyére. Na mindegy. Vannak érdekes dolgok. Pl. a gumi kérdés, ezt még le kell írnom. A hüvelyi ultrahangnál használnak egy gumit. Nem óvszer, csak úgy néz ki. Direkt erre van kitalálva. A mi kórházunkban a vezetőségnek az az érdeke, hogy rendes Durex gumit húzzon fel minden egyes alkalommal. Még nem figyeltem meg, de a következő alkalommal megnézem, vajon sima, vagy bordázott, spéci drága gumiról beszélek. De nincs pénz gyógyszerre...

Visszatérek. Ajánlották a Mensmentist, menjek oda, vizsgáltassam ki magam. Ma már tudom, az elején el kellett volna mennem hozzájuk, és nem azon agyalni, milyen messze van, és milyen drága lesz felutazni annyit. A héten voltunk kontrollon, jövő héten meg etetéses cukorvizsgálat, egy hónap múlva ismét kontroll, és terheléses cukor vizsgálat is egyben. Szóval nem unatkozunk, van programom bőven. Ja, és ez mellett, mivel veszélyeztetett terhes vagyok, táppénzen vagyok, két hetente védőnőnél jelentkezni, közben háziorvost váltok, és már kezdjük összerakni a kelengyelistát is.

De a teszteléstől elkanyarodtam. A lényeg, hogy az évfordulónkat megint nem tudtuk megünnepleni, férj éjfélre ment szolgálatba, így mire hazajöttem, ő ledőlt pihenni kicsit, hogy bírja a szolgálatot. Én meg leültem a net elé, és agyaltam. Ez volt az első hónap, hogy rendesen vezettem a hőgörbét, és az együttléteket is. Nem esett le a hőm, és aznap kellett volna megjönnie. Este lett, és még sehol semmi. Volt otthon egy nóném maradék tesztem, gondoltam ellövöm. Na persze, hogy ál pozitív és negatív eredményeket produkál. nekem reggel mégis ez az első, pisi, várakozás, full pozitív. Áááá, még bármi lehet, hisz nem megbízható a teszt.

Másnap egyedül voltam az irodában, így anyát küldtem el tesztért. Mivel előtte azt mondtam neki, azért szédülök, mert tuti épp megjött, totál meglepődött, de szaladt és hozta a két tesztet. Én meg produkáltam, és míg vártuk az eredményt, elszívtam az utolsó cigimet. Az eredmény egyértelmű volt, így anya kénytelen volt beszerezni gyorsan egy macis dobozt is, amibe beleraktam a teszteket. Persze meló után még nyugodtan elmentem a kozmetikába, és csak annyit mondtam férjnek, hogy ha hazaérek, megkapja az évfordulós ajándékát. Mondanom sem kell, totál meglepődött, nem is akarta igazán elhinni, kijöttek a könnyei, és egy pár percet kért egyedül is. Azt hiszem végigfutottak benne a negatív és pozitív gondolatok tömkelege, mi lesz, ha megint baj lesz. Én éreztem, hogy most nem lehet baj, most minden rendben lesz. Tudtam, és a mai napig tudom, pedig még nem tartom a karjaimban.