Az első hivatalos ultrahang nálunk ahogy lehet, már írtam, a házassági évfordulónkon volt. Nem tudom ki hogy van ezzel az ultrahang kérdéssel, engem mindig lever a víz, mikor menni kell. Különböző hülyepicsás és hisztispinás problémáim vannak, mint például kezdek szőrösödni, vagy épp csak másnap megyek a havi renoválásra a kozmetikushoz. Ilyenkor mindig próbálom elképzelni, hogy lehet sokkal rosszabb páciense is a dokinak, a kórházban meg olyan futószalagon megy az egész, hogy szerintem vakon betolja a műbrokit, aztán kész. Felőle 3 mellem is lehetne. Na mindegy, szóval mindig ilyenkor jön rám minden. Ha előtte fél órával tusoltam, én tuti kiizzadok mire sorra kerülök, és a lábam is mindig ilyenkor büdösödik be. Apropó, terhességi velejáró az izzadtság. Ezt olvastam is pár helyen. De a büdös lábról miért nem beszélnek? Moshatom én rendszeresen, járhatok én drága papucsokba, fújhatom én a sholl bizbazokat a patáimra, azok néha elvislehetetlenül büdösek. A nagyim mindig azt mondta, a krumplitól büdös az ember lába. Esküszöm, két hónap alatt, ha háromszor ettem krumplit. Előtte minden másnap. Igaz, a lábam már akkor sem volt mindig virágillatú. Ha a gyerek ezt a tulajdonságot is tőlem örökli, bizony én nem fogom puszilgatni azt az édes kis csöpp talpikáját, az tuti. Na meg a másik... a puki. Erről sem nagyon hallok senkit ódákat zengeni. Pedig nekem azóta... És mikor érzem a legjobban? Mielőtt felfekszem a vizsgálóágyra. Múltkor is a víz levert közben, azon imádkoztam, csak most el ne szálljon az a galamb, mert nincs az az Isten, hogy ezt kimagyarázom, vagy rákenem az aszisztensre. Szóval nálam kész tortúra minden ultrahang (is). Ati meg csak csóválja a fejét, és mondogatja: "Jaj, Lulu, dehogy is, nyugi már, ne idegeskedj, mit csináljak?"
Az első kórházinál ki lett volna, ha nem az az egyszem doki, akit nagyon nem szerettem. Hozzáteszem, a védőnökhoz ha megyek, ott ő az orvosom, mármint a körzetes, aki pl a táppénzes papiromat is megírja. Nemrég beszéltem vele, és nagyon normális volt. Pedig gyomorideggel mentem hozzá. A "Jó napot, feküdjön fel, ne vetkőzzek le? minek, hasit csinálunk, de szerintem nem fogjuk látni" gyors eszmecsere után engedelmesen felfeküdtem az ágyra, és hagytam magam bezselézni. Annyit rámrakott, ha nem töröltem volna le a hasam, állítom otthon egy tégelybe összegyűjtve Ati havi hajbelövéséhez a zselét megoldottuk volna. Persze nem látott semmit. Nem is értem mit akart látni, akkor voltam 6-7 hetes terhes, egy pici pöttyöt keresett esetleg pulzáló szivecskét 31 centi hájréteg alatt. Mikor ki kellett mondania, ahogy "Mindig az anyukának van igaza, vetkőzzön le", állítom boldogabb voltam, mint mikor kiderült, hogy ... na jó, így nem tudok példát mondani, de olyan önelégült pofám lehetett, hogy csak na. Mert én megmondtam, nem vagyok hülye, na. És ott volt a szive. Dobogott, élt, a mi Kicsicsodánk, aki végre eljött hozzánk, meg akar születni épen, egészségesen, az ő apukája és anyukája első igazi gyerekeként, akit már akkor imádtunk. És lelkesen néztük a pöttyöt, vajon mi mit látunk benne. És akkor az a gonosz, számomra nem szimpi doki megváltozott. Akkor, mikor diktálta az aszisztensnek a gépelni valót, és a száját olyan mondatok hagyták el, mi szerint "Élő embrió látható", egy az egyben a szívembe zártam, és már nem is utáltam cseppet sem.
A dokitól az autóig 3 perc a séta. Nekünk ez most 23 volt, vagy ötször megálltunk, csodáltuk a mi kis foltocskánkat, olvasgattuk a papírra írt tényeket, és azt hiszem igazából akkor hittük el, vagy legalábbis akkor kezdtük beleélni magunkat abba, hogy most minden rendben lesz. Azt hiszem félig akkor lettünk ennek az aprócska valaminek a szülei.
