Ez persze korántsem így van. Igaz, nekem egy szavam se lehet, jól kifogtam, az biztos. Se hányinger, se hányás, azt szoktam mondani, én nem hányok, én alszok. És azt hiszem, mindenki jobban járt így. Tüneteim nem nagyon voltak. Az orrom rendszeresen eldugult, volt, hogy csak az orrspray-nek köszönhetően tudtam elaludni, és elég sűrűn jártam pisilni is, de ennyi. Szédültem, de épp akkor jött be a kánikula, szerintem anya is szédült néha, és Ati is, pedig tutira egyik sem volt terhes. Fáradt voltam, de nagyon. Reggel 7kor keltem ki az ágyból, és délben már el tudtam aludni. Ha nem tudtam aludni délben, akkor képes voltam 4kor hazaérve elaludni a kanapén, és Ati keltett, hogy menjek be a hálóba 10kor, majd reggel megint megért felkelteni. Nem volt egyszerű. Azt hiszem, a lakás is akkor kezdett a fejemre nőni, na meg a vasalni való. De már eljutottam a leszarom pontig. Inkább eldugom, ha olyan valaki jön, aki az egész lakást meg akarja nézni, hogy ne lássa, de nem vasalok miatta éjfélig. Apropó, pisilés. Ha az ember lánya terhes, és sokat jár pisilni, két dolog van, amit jobb, ha kerül. A késő délutáni, vagy esti literes teafogyasztást, illetve az esti fél dinnyét. Mindkettő hibát elkövettem. Az életben soha úgy nem szivattam meg magam, mint akkor. Fél óránként jártam ki éjjel is pisilni. Szóval ezt jobb, ha nem ilyenkor ejti meg az ember. Tehát közérzetileg nem panaszkodhatok, ez tény, de dolog akad bőven.
Először is ugye jelentkezzek a védőnőnél. Az első dokim olyan jó fej volt, hogy sikerült az első terhességnél megszivatnia. Közölte, menjek oda szerdán 9re. Még jó, hogy otthon hagytam a papírjaimat (miért is vittem volna magammal valamit), és meg kellett várnom az Atit, hogy utánam hozza, így anya addig bement, megleste mi van ott benn. Ő volt az előörs. Nagy betűkkel ki volt írva, hogy az első tali csak bejelentkezéssel. Nem mertem bemenni, annyi rémtörténetet hallottam kismamáktól a gonosz védőnőkről, hogy nem mertem megkockáztatni egy rossz első benyomást, így az utcáról hívtam fel őket, és kiderült, hogy csak bejelentkezéssel, és nekem a lakhelyem miatt csak pénteken. És különben is várjak még két hetet. Szóval tanulva ebből, most úgy döntöttem, nem kapkodom el a dolgot, várok, bejelentkezek, és felkeresem a védőnőmet. Hála az égnek, én még nem találkoztam bunkó védőnővel. Nem tudom hova dugják őket büntiből, de eddig akikkel én kapcsolatban álltam, mind normális volt. Eddig. A védőnői látogatásommal megkezdődött az orvoshoz járós korszakom, mikor minden héten legalább egy nap valamelyik dokinál van jelenésem. Védőnői látogatás előtt érdemes apa telefonszámát felírni, én legalábbis olyan vagyok, hogy amiket a mobilomba tárolok, nem jegyzem meg. A vezetékesek, amiket meló miatt hívok, azok itt vannak az agyamban, de a mobil az nem akaródzik. És elég ciki a védőnő előtt próbálkozni a telefonszám kiírásával a mobilból, szóval ezt jó előre megtenni. Az első ilyen beszélgetős-vizsgálat különben simán volt egy óra. Nálunk először pisi van, pisi lead, és csak aztán a váró, hogy mire bekerülök, meg is legyen az eredmény. Illetve ne húzzam más idejét azzal, hogy kimegyek, poharat szerzek, pisilek, poharat leadom, és visszamegyek, mert sokszor két ilyen alatt egy kismama végezne is. De mindig vannak renitens kismamák, akik csakazért sem pisilnek előbb, hanem beturakszanak. Ám legyen, nekem ezen a két percen tényleg nem múlik, meg valahogy úgy is vagyok ezzel, hátha közben találkozok szimpi kismamával, akivel jó egymásnak panaszkodni, hogy milyen rossz is, fárasztó ez az egész, persze csak úgy megszokásból.
Háziorvohoz is kellett mennem. Az én háziorvosom középiskolás koromban látott sokat, mikor igazolásokért mentem, sokszor utólagosért is. Volt, hogy május végén kellett leigazolnom a februári-márciusi hiányzásokat, és ő simán igazolta. Szóval jó fej volt. Emberileg semmi gond vele. De orvosilag iszonyat nagyot csalódtam benne (is). Lehet, azért csalódok már a dokikban, mert nem hagyom magam. Megnézem a neten mi lehet a bajom, utána olvasok nem keveset, és kijárom az utamat, és amikor hülyeséggel kerülök szembe, bizony felforr az agyam. Mentem hozzá feliratni az inzulinos gyógyszeremet, mondván ingyen van, nem vagyok hajlandó egy havi adag felírásáért 4ezret fizetni. Vittem minden leletet, orvosi papírt, gondoltam kell majd neki, hogy lássa mi a bajom. Nem érdekelte. Az, hogy volt két vetélésem? Olyan szinten ment el a füle mellett, hogy csak na. Az alap betegségemre meg annyi volt a válasz, hogy nem gyógyszert kellene szedni, hanem le kellene fogyni, és nem kellene annyit enni. Még jó, hogy a legnagyobb problémám lassan két hónapja az, hogy egyek eleget. Mert nem ettem sokat soha. Max egy-egy családi ebédnél igen, de akkor aznap már semmi nem ment belém. Vagy ha ment, hát nem bírtam megmozdulni, és a következő napot a vécén töltöttem. Szóval amikor háziorvoshoz kellett mennem, úgy döntöttem, váltani fogok. Az egyik problémám a távolság. Mert most még simán elmegyek hozzá, de nagy hassal télen nem szívesen autózok majd a jeges úton, meg különben is nehezebb és körülményesebb a babával mászkálni, így úgy döntöttem, hogy a körzetishez megyek el. Be is jelentkeztem annak rendje és módja szerint, amivel jól meg is alapoztam a rendelőben a hangulatot. Volt, aki fél 7 előtt már a váróban ült, én meg szerintük pofátlanul bementem 8 órakor. Hát ja kérem, aki időpontra megy. Nem gondolják, hogy órákat üldögélek a betegek közt kismamaként?? Na, amikor kijöttem, majdnem meglincseltek. Egy órát voltam benn. Az új háziorvosom, aki rá egy héttel nyugdíjba ment, bepánikolt, telefonálgatott, sürgősen elküldött cukorgondozóba, tehesgondozóba, vérvételre, anyám kínjára is. Én meg szépen mentem, ahogy előírta. A cukorgondozóban kaptam fel nagyon a vizet, na nem a doki előtt, csak magamban. Akkor döntöttem el, hogy nem érdekel ki mit mond. Elegem lett. Van egy fejem, az után megyek. Választottam egy dokit, én benne bízok meg, az ő állításaival, kezeléseivel értek egyet laikusként, és ennyi. A többiek megmondjanak amit akarnak, nem fog érdekelni. Egyik fülemen be, másikon ki. Ez a cukorgondozós pl lecseszett, hogy mit képzelek, minek szedem ezt a gyógyszert, nekem inzulint kellene kapnom. Ember! Az inzulinom brutálisan magas!!! Minek adnának rá még inzulint plusszba? Hátha nem elég??? Mindegy, ezt is letudtam, ezzel is elment 3-4 nap.
A pesti endokrinológusom is havonta várt vizsgálatra. Ezt mondjuk nem bánom, nyugodtabb vagyok én is. Lehet, az előzmények miatt, de nyugodtabb vagyok, ha többször látnak a dokik. Ez persze nem olcsó mulatság, de hát ez van, mindent a baba érdekében. valahogy úgy vagyok vele, ha már eddig eljutottunk, nehogy már a pénz legyen a gond. Na persze az is gond, mert eddig is sokat fizettünk hitelre, erre-arra, mint mindenki más, és nem azt mondom, hogy nem volt pénzünk, nem panaszkodok, de nem is járunk luxusruhákban, meg luxusutakra. Van egy szép lakásunk, közösen a bankkal, szépen lassan, de általában lassan fizetjük az iszonyat megnőtt törlesztőrészletet, van egy lakóközösségünk, akik annó belementek egy közösképviselő megválasztásába, hiába modtam én, hogy ellene eljárás van, a vége az lett, hogy lenyúlt egy csomó pénzt, és most fizethetünk egy csomó közösköltséget. Viszont a dokim nagyon normális, és sokan dícsérik is. Így fizetek, és megyek. A harmadik hónapban 3szor voltam nála. Csak üzemanyagra ment el 50ezer, de hát ez van. Egy orvosi kezelés 30ezer, a vérvétel kevesebb. De nem panaszkodok, a lényeg, hogy jól vagyok. Jól vagyunk.
A 12 hetes kombinált miatt is Budapestre utaztunk. Egyszer olvastam egy doktornőról ,aki állítólag a legjobb genetikus az országban. Elég sok véleményt olvastam róla. Többek közt azt is, hogy ha ő azt mondja, hogy minden oké a babával, akkor minden oké is lesz. Így nem volt kérdés, hogy be kell jelentkeznünk. Nem csalódtam. Az Istenhegyi olyan, amilyennek elvártam. Kultúrált, tiszta, profi. Megérkezéskor adatokat vettek fel, majd egy klímás helyiségbe ülhettünk le, asztal, kényelmes szék. A vécé is tiszta, kultúrált. Negyed óra várakozás után hívtak vérvételre, majd újabb negyed óra, és mehettünk is az ultrahangra. Ahol semmit nem láttunk, a gyerek nem volt hajlandó megmozdulni, de hát a mi gyerekünk már csak ilyen makacs. Csak azért sem. Negyed órát voltunk benn, a dokinő folyamatosan mondta, hogy mit látunk, mit mér. Illetve ez sokszor úgy nézett ki, hog ő mit lát, és mér, mert mi foltokat láttunk, semmi mást. A hiba bennem volt, nem ittam eleget. Szerintük. Ekkor 11 óra volt, és egyszer mertem elmenni 9 fele pisilni, és ittam is, ha nem is literszámra. Hiába, én végig úgy éreztem, hogy bepisilek. A lényeg, hogy a baba egészéges, úgy néz ki, minden rendben van, az meg, hogy fiú, vagy lány, a jövő kérdése, ő tudja, és röhög rajtunk, hogy mi nem tudjuk. Közben meg a csajok a fórumon egyre többen írják, hogy a dokijuk mit jósolt nekik. Én meg már türelmetlen vagyok.
A nődokim is havonta látni akart, na ő volt az, akinek mindig örültem, mert ilyenkor láthattam a kismanót. Meg őt nagyon szeretem, olyan, mintha az ember nagypapája lenne. Na jó, nem az enyém, mert úgy mégiscsak ciki lenne, ha a lábam között matatna, de tényleg olyan, mint egy jószívű, és kedves nagypapa. Amikor a fia "itthagyott" és elment külföldre, mondta, hogy nyugodtam menjek az apukájához. Ha ezt tudtam volna, hogy ő milyen, egy cseppet sem idegeltem volna magam az első látogatás alatt. Az, hogy ő mennyit segített nekem emberileg is, szerintem nem is tudja. Nagyon szeretem. Zaklathattam eddig is bármikor. Amikor kitaláltam, hogy kivizsgáltatom magam Pécsen, és szeretnék genetikától kezdve mindent megcsináltatni, soron kívül fogadott és adta az ehhez szükséges véleményezést. Amikor a leleteimen én azt vettem észre, hogy kevés a progeszteronom, de a pécsi doki csak műteni akart folyamatosan, persze sosem mondta meg mivel, akkor is ő írta fel a Norcolutot. Aztán ő nyugtatott, hogy a pozitív tesztet követen várjunk még két hetet, és csak hat hetesen ír fel progeszteron pótlást. A szerencsém az volt, hogy előtte már megbíztam benne, hittem neki, és nem nagyon paráztam ezen, bízta, benne és vártam a két hét lejáratát. És mindig mosolyog, és mindig kedves, és mindig örül, ő az a típusú, aki már nem a pénz és előrelépés miatt küzd és dolgozik, ugyanakkor ennyi munka után még nem unta meg, szeritnem minden egyes kisbabának egyformán, és őszintén örül.
Szóval aki azt mondja, hogy a kismamáknak mindenre van ideje, az téved... Nekem soha semmire nincs időm, mindezt úgy, hogy még nincs gyerekem, és nem vagyok rosszul egész nap. Egyszerűen csak elfáradok. Ennyi.
