Akkor azt hittem, valami lesz, de mekkorát tévedtem... Most épp január 30. hétfő van, reggel 5:47, és én már a gépnél. Naná, hiszen éjjel sem igazán aludtam, a fejem szétesik, a gyomrom kész. Éjszaka csak úgy kapkodtam a gaviscont, aminek iszonyú íze volt, de még a szódabikarbónára is ráfanyalodtam. Meg persze filmet is néztem. Semmi nem segített, és most kész vagyok. Semmi alvással, dög fáradtan megyek a kórházba 8 órára. Nem tudom mi lesz, mi vár rám, csak nagyon szeretnék rajta már túl lenni.
Tegnap este jutott eszembe, hogy írjak egy üzit a szülésznőnek, hogy ma megyek, és legalább ő ma dolgozik, ez is jó hír, bár ha sokan szülünk ma, akkor nem annyira, hiszen nem tud csak rám figyelni, de mindegy. Egész éjjel győzködtem a gyereket, hogy bújjon ki, jöjjenek azok a fájások, de semmi, ő makacs, és nem akar jönni. Egyre jobban azt hiszem, direkt szivat bennünket. Atinak délig tudnia kell, hogy mikor szülünk. Fasza. Ha nem indítja meg ma, akkor tényleg nem tudom mi lesz. Mit mondjon a tanszéken? Tuti akkor szülök, mikor neki az utolsó utáni időpontja lesz. Kész vagyok. És félek. Mármint nem a fájdalomtól, hanem ettől az egésztől, hogy mikor jön már el a pillanat? Iszonyú fura érzés, hogy tudom, ma bemegyek a kórházba, és már nem egyedül jövök onnan ki. Félelmetes is. De remélem mielőbb itthon leszünk már. Ha ma megszülnék, akkor csütörtök-péntek környékén már itthon is lehetnék, ami nagyon jó lenne. Persze megint csak tervezek, és a főkolompossal nem egyeztettem. Na majd jövök, azaz jövünk.
