Érdekes egy anyósom van. Tudom, nem csak nekem, sokan vannak még, akik bólogatnak egy-egy mondatom után, de az ember mindig azt gondolja, az övénél már nem lehet rosszabb senkinek, neki legrosszabb. Így érzem én is. És érzem ezt úgy, hogy másfél éve nem beszélünk. Hogy érthető legyen a sztori, kicsit messzebbről kezdem.
Ati egyedüli gyerek. Kicsi korában nem az anyja, hanem a nagymamája volt sokat vele, ő foglalkozott vele sokat. Anyósom, a tipikus kifele látszat ember csak dicsekedni szokott vele. Ma már csak szidja. Csak ennyit változott a helyzet. Ati apukája sajnos korán meghalt, illetve nem volt felhőtlen gyerekkora miatta, így egyre jobban az anyukájához húzott. Hozzájött ehhez, hogy azt a szeretetet, amit az átlag gyerek megkap az anyukájától, ő sosem kapta meg. Mindig, és még felnőtt korában is ezért a szeretetért, elismerésért küzdött. Az anyja volt az első, ugrott minden szavára, és nem számított, hogy egy köszönöm sem hagyta el soha az anyja száját. Az anyja, még házasként megismerte a mostani férjét, Pista-bácsit. És most szándékosan nem azt írtam, hogy az apósomat, mert nekem vele soha nem volt kapcsolatom, az eddigi 10 találkozás alkalmából 9szer részegen láttam, így sokat nem foglalkoztam vele. Megismerkedésükkor az Ati még kicsi volt, és gyakorlatilag ő volt a "pótapja", mire most ugrana, mert egyszer mondtam azt rá, hogy nevelőapja, azt is kikérte magának. A most 38 éves uram nem tegezheti ezt a fószert, és olyan távolságtartó vele a faszi, mintha valami veszélyes börtöntöltelék lenne. Az uram mégis közelített hozzá sokszor, mert a szülői törődést, szeretetet várta. Tőle is, hiába. Miután az apukája korán meghalt, anyukája (aki akkor már más felesége volt) vette át az irányítást pénzügyileg is. Az Ati nevén csak a ház fele része maradt, a többi anyós nevére került, így a földek, erdők, stb. Természetesen ezek után több milliót szintén ő rak el. Az apai nagymama beteg lett, majd anyós sikeresen egy eltartási szerződést íratott vele alá, mikor a mama már pánikba esett, hogy kirakják a házból. Miután az uram nem volt abban az időben ott, a mama azonnal aláírta a papírt, így halálával ismét az uram helyett az anyósom örökölt. Félre ne értsen senki, nem a pénz hiányzik. Illetve az is, persze, hisz havi pár százezerrel nekünk is sokkal könnyebb lenne. De nekem az eljárás az, mi gusztustalan. És anyós sír, neki mennyire nincs pénze. Az esküvőnkre például egy fillért nem adott! De még egy kávéskészletet sem. Az, hogy semmit nem segített az előkészületekben, azt meg sem kellene említenem. És azt is nagyon jól tudta, hogy a fia Barcelona drukker, és el szeretne oda menni, de nem jött még össze. Így befizette magát egy luxus spanyol körútra 2 hétre full ellátásra. És hozott férjnek egy papírzászlót a kedvenc csapatáról, mindezt 1200 forint értékben.
Ő kifele játszik. A falu többsége azt gondolja, ő olyan kedves, aranyos, dolgos, mennyire spórolja a pénzt, mert milyen szép z udvar, és bennünket mennyit segít. Csak azt nem tudják sokan, hogy a fiát kétszer kitúrta z örökségből, hogy abból a pénzből játsza az eszét, és a fiának egy fillért nem ad. Volt egy lakás, amiben az uram lakott, és amit összeköltözésünk után kiadtunk albérletbe. Sokszor nem volt bérlő, ilyenkor a rezsit is fizetni kellett azét, majd eljött az a pillanat, mikor egy nap megkérdezte anyós, mi van az albérlőkkel. Elmeséltük, hogy most kezdünk nullára kijönni belőle, ha most még lesz bérlő, akkor talán végre nyerünk is rajta. Másnap közölte, nem mehet több bérlő, ő azonnal eladja, és vesz rajta egy nyaralót. Fura volt, de mivel az is az ő nevére került, nem volt mit tennünk, nem hirdettük tovább, elfogadtuk. Kifestetett. Nem értettük, de gondoltuk azt hiszi, így jobban eladja. A bútorokat, gépeket kérte, hogy még ne vigyük el, mondván jobban mutat lakás így, hátha könnyebben megveszik. Ati adj le a kulcsot. Ok. Aztán meghirdette a lakást. De nem eladásra, hanem kiadásra. Mert ha már így megy majd a bolt, nehogy nekünk legyen ebből pénzünk. Mivel az uram bútorai, mosógép, stb van a lakásban (bútorozott, gépesített), megegyeztek, hogy nem hozza el, de a fele albérleti díj az övé. 35ezerért kínálta, az első hónapban 10ezret adott, mondván volt egy csomó költsége. Mindegy, örültünk annak is. Második hónapban szintén, a harmadik hónapban meg véletlen kiderült, hogy 40ezerért adja ki, csak nekünk mondott 35ezret. Aztán hónapokig nem adott egy fillért sem, mindig volt indok, meg hitegetés. Másfél éve iwiwre felírt pár dolgot rólam, konkrétan mennyire hazug vagyok, és mennyi pénzt ad nekünk. Nem szólt ez másról, csak arról, hogy az ismerősei ezt lássák, miután felraktam az új autónk képét, ami alá volt írva, hogy "Fele munka, fele a szüleimtől". Ezt nem bírt elviselni. Illetve azt, hogy sokat vagyunk a szüleimmel. Mert ti nagyon szereti őket, és amióta bekerült a családban, máshogy értelmezi a család és szeretet szót is. Ez volt február 24-én. Napra pontosan tudom, egyrészt apa szülinapja, másrészt egy rokon temetése volt, aki nem hozzám jött. És nem kért árajánlatot, direkt nem hozzám jött, nehogy nekem jó legyen, és véletlenül keressek rajta. Mert különben mikor vadidegeneket megsajnálok és elengedek nekik tételeket, akkor pont a férjem rokonaink számolok hivatalosan, ugye? A lényeg, hogy ő annyira össze volt törve a temetés miatt, hogy előtte fél órával teleírt az üzenőfalat, és temetés után 20 perccel kaptam tőle egy levelet, amiben z egy dolog, hogy elmond mindennek, de felszámolja, hogy az uramnak fizette a taníttatását is, szóval ő igenis támogatta a fiát. Igen, és sajnos 6. év vége előtt kellett venni egy plusz atlétát is tesire, ami nem volt belekalkulálva, ugye? Na, ezek után természetesen a névnapi telefonhívást is elfelejthettem, mert más úgysem volt soha. Virágkötőként szerez pénzt, mindenszentek előtt, nyár végén már kezdi a kukából a régi koszorúalapokat kihalászni, arra köt virágot, ezt adja el. Ezek után nem sajnálom, hogy soha egy szál virágot nem kaptam tőle. Eltelt a nyár, majd jött az ősz. Ők elmentek a spanyol körútra, és el kellett vinni őket 60 kilométert a buszig. Mivel úgy gondoltam, ez nem mehet így sokáig, elkísértem az uramat, illetve ő ezt kérte is, hátha beszélgetünk kicsit anyóssal. Na nem beszéltünk semmit. Olyan szinten semmit, hogy köszönés volt csak. Az elején kérdeztem, nem válaszolt, vagy amit a legjobban utálok, az Atinak válaszolt csak, illetve átnézett rajtam, így ezt a beszélgetést lezártam. Karácsony előtt próbáltam üzenni neki, hogy kimennénk valamelyik nap, és mikor férj erről beszélt vele, anyós megint belekötött mindenben, és hatalmas veszekedés lett, mikor is anyós ismét elmondta a páromat mindennek, minden szemládának, illetve azt üvöltötte, hogy felejtsük is el őket, is "ide ne toljátok a pofátokat!" Karácsonykor férj küldött nekik üzenetet, vissza sem üzentek. Januárban megjelentek, az addig járt albérlet harmadát odaadta azzal a megjegyzéssel, hogy ez a karácsonyi és férj névnapi ajándéka is. No komment. Jobb, mint mikor a polcról levetek egy poros kommersz konyakot, amit sosem ivott meg férjem, vagy mikor vettek egy üveg pezsgőt, mit szintén nem. Szóval ezek után megint csend volt pár hétig, majd jöttek megint az infók a fülembe. A sima pletykával nem foglalkozok, aminek viszont van valóságtartalma, amit ráadásul nem is tud senki, csak az anyós, na az tud idegesíteni. De nem szóltam anyósnak, továbbra sem beszéltünk. Most sem, mikor 2 hónapja tudja, hogy terhes vagyok. Kifele játsza, hogy örül, különben azt meg nem kérdezné, hogy hogy vagyok. Férj szóvá tette, hogy a 7. hónap van, és egyszer kaptunk albérleti részt, de mivel most nagyon sok pénz elmegy a kezeléseimre, nagyon kellene valamennyi. Adott 30ezret nagy veszekedések árán, miközben elmondott mindennek engem is, Atit is, de ugye a pénz nagy úr, abban a hónapban 250ezer ment el dokira és gyógyszerre, így férj nyelt nagyokat és elrakta a pénzt. A pénzt, amit anyós kér vissza. Mert ő csak kölcsönbe adta!!! Kisemmizte a gyerekét, soha nem segítette egy fillérrel sem, ez a kis lüke meg mindig ugrott neki. A gond az, hogy mi lesz, mikor megszülök. Odajön a kórházba édelegni, megmutatni külvilágnak mennyire örül, mikor addigra 2 éve nem beszélünk? Oda ne merjen jönni! Mert ő templomba is jár, és hívő katolikus. Azt hiszem néha el kellene számolni lelkiismeretével.
Mennyit írtam, és mégis semmit. Azért hogy magamat is védjem kicsit: én próbáltam normális kapcsolatot kialakítani vele. Kedveskedtem az elején, ha olyat sütöttem küldtem ki neki, és ha a kedvencüket főztem, akkor is. Elviseltem, hogy a macskát simogatta, és kézmosás nélkül rakta a kockacukrot a kávéscsésze mellé, stb. A beszólásait, hogy nem ártana fogynom, illetve szerinte nem vagyok beteg, csak nem kellene annyit ennem. Ma már nem tudom ezeket lenyelni, már sok ebből. Nem tehetek róla, most már neki kell tepernie, de szó szerint. Mert ezek csak amik hirtelen eszembe jutottak ma este. És még fel sem bosszantott, hogy kijöjjön belőlem minden.
