Utoljára akkor írtam, mikor bementem a kórházba. Akkor még nem is sejtettem, hogy 2 hét múlva már itthon azért bőgök, mert csak ránézek a kisfiamra, és eszembe jut, mennyire szeretem. Törpike ma 2 hetes és 4 napos, és gyönyörű. Imádjuk, de hát ez ugye természetes is. Azt mondják, a szülés iszonyú fájdalmas dolog, és az ember még soha nem érzett akkora, és olyan erős fájdalmakat, mint ott és akkor, de el is felejti, mert annyira boldog a gyerek születésétől. Ezt eddig soha nem hittem el. Hogy lehet egy ilyen brutális fájdalmat elfelejteni csak úgy. Azért, mert világra jön egy apróság? Ez hülyeség, gondoltam, és nem igazán tudtam eldönteni, hogy melyik variáció lehet a helyes. Vagy nem fáj annyira, vagy nem felejti el az ember. Tévedtem. Nekem fájt, eléggé, és még majdnem két hétig szülés után is brutális volt, de már a második napon elfelejtettem, és még a kórházban rájöttem, milyen is az, mikor az ember lázasan fekszik és elhagyja magát, de amint felébred a gyereke és enni kér, el is vágják a rosszul létet, és amíg ellátja a picit, mintha meg is gyógyulna. De hogyan is érkezett ez e kis csöpp közénk?
Január 30-án, hétfőn bementem a kórházba. A doki megvizsgált, és közölte, hogy sajnos nem nagyon indult még mindig el, és nem tudja mi lesz. Igazából az akkori eredmények alapján nem is nagyon akart felvenni az osztályra, pedig előtte lebeszéltük, csak azért maradhattam, mert az asszisztensek, míg rá vártak, elintéztek mindent. Így maradhattam. A doki másnap, kedden szerette volna esetleg megindítani a szülést, előbb semmiképpen nem. Csak hogy nálunk ez nem ilyen egyszerű, Ati kedden vizsgázott utoljára, ha nem ment volna fel, bukta volna az eddigi évet, ha felment volna, tuti akkor szülök. A kórházban viszont még az én nagy tudású, tapasztalt dokim sem indíthat szülést magától, ahhoz a prof engedélye is kell. De hála az égieknek, az én dokim nem csak szakmailag, emberileg is imádni való, és megértette, mennyire fontos nekünk, hogy az apuka is ott lehessen a szüléskor, így cseleztünk kicsit. Miután elfoglaltam az ágyam, megvizsgált a prof, és közölte, hogy nyugodjak meg, a héten meglesz a baba. Na ja, csak én cseppet sem voltam ettől nyugodt. Azt mondtam neki, hogy fájásaim vannak, de nem érdekelte, akkor sem akart semmit sem adni. Nagy nehezen elmehettem egy ultrahangra, és ott közölték, hogy az én pici fiam minimum 4100 gramm. Na itt picit bepöccentem, hiszen 4-5 hét alatt több, mint 1 kilót hízott (később kiderült, másfél is volt az), és nem értettem, mire várunk. De már nem volt gond, a dokim visszajött, és készülhettem is. Beöntés és társai után bekötötték az oxitocint, és rám rakták az nst-t, ami azért nem volt kényelmes, hisz fájásaim voltak, de nem tudtam úgy helyezkedni, ahogy én szerettem volna. Ágyhoz voltam kötve. Vártunk, de semmi. Doki vizsgált, de nem tágultam, majd burkot repesztett. Na az valami ritka hülye érzés, érezni, ahogy folyik a magzatvíz, és az ember mindig attól retteg, hogy lehet, ez inkább pisi, csak már nem is tudja visszatartani. Szóval elöntött a magzatvíz is, és még mindig nem volt változás, így a dokim azt mondta, hogy nem látja értelmét a további szenvedésemnek, megcsászároz. Na, én ettől féltem. Nagyon nem akartam császárt, és nem a vágás, vagy az esetleges fájdalom miatt, inkább maga a tudat, hogy nem tudtam megszülni, az bántott. Olyannyira, hogy pszichésen ellenálltam az érzéstelenítőnek is. Előtte még beszéltünk a vágásról. Normális esetben már hosszú évek óta bikinivonalban vágnak, ami nem is látszódik később. Nálunk viszont a doki azt tanácsolta, legyen függőleges a vágás, és nagyobb. Jól döntött, Rolit így is megérte kiszedni belőlem. Mikor elvittek a műtőbe, Atinak azt ígértem, hogy nyugodjon meg, hogy 10 perc, negyed óra múlva már hozzák is a fiát, és minden rendben lesz. Így búcsúzkodtunk, miközben a folyosón észrevettem a Lalát és apát is. Anya eleve ott volt, de apa, aki annyira nem bírja a kórházat, hogy a saját anyját nem látogatta meg, mikor az a szeme miatt bent feküdt, mégis ott izgult értem a folyosón. A lulóca öcsivel együtt, a maga kis 19 évével, fiúként, amit szintén nem annyira értettem. De iszonyú jól esett, hogy ott vannak velem, és várják a kicsit. Szóval elbúcsúzkodtunk Atival, és engem betoltak negyed 7kor a műtőbe. Ahonnan Rolit negyed 8kor emelték csak ki. Az érzéstelenítő beadása után hiába vártak, nem hatott 100%-ig a szer. Én érzetem mindent. Később az altatós bevallotta, már mikor bementem, és hisztiztem, időt kértem a szurik beadásakor, már akkor érezte, hogy gond lesz, látta, hogy nagyon nem akarom ezt a császárt. És tényleg nem használt, így elaltattak. Mindeközben a családom sík ideg volt kint, hiszen ők már lesték az ajtót, mikor hozzák Rolit, mikor én még szenvedtem, hogy miért nem használ az érzéstelenítő. Ati nagyon kész volt, nagyon nagyon izgult értünk, és el sem tudta képzelni, mi lehet bent. Nekem az utolsó kép, hogy közelít egy maszk felém, és elaludtam. A következő "fél kép", hogy ATi és anya ott állnak az ágynál, és mondják, hogy elmennek, és reggel jönnek, és én meg kiabálom nekik, hogy ne menjenek, várjanak, mindjárt összeszedem magam. Persze egy hang sem jött ki a számon, csak látták az arcomon, mennyire nem akarok menni. Aztán arra emlékszem, hogy fekszem egy ágyon a félhomályban, és két nővér próbálja szurkálni a kezem, és tiszta idegek, mert nem találnak vénát sehol. Egy órával később már magamhoz tértem, és onnantól nem is nagyon aludtam, mert folyamatosan mérték a vérnyomásom, ami a műtét előtt már 170 volt, és még reggel is 150re ment csak le. Miután éjfélre teljesen kitisztult a kép, jött az újabb idegesség, hiszen én még akkor nem láttam a fiam, és tudtam, hogy legalább 6ig nem is fogom. Üzentem is apukának, hogy legalább mondja el, mennyire szép a fiunk. Persze Ati sem aludt valami nyugodtan, így felébredt az üzire, és vissza is írta, hogy gyönyörű, de nézzem meg a képeket, a fiókomban van a fényképező. Na, innentől kezdve csak bőgtem, és vártam, és nagyon boldog voltam, pedig akkor még nem is volt a kezemben. És aztán reggel 6kor meghozták őt, a világ legszebb kisbabáját, aki tényleg jó nagy méretekkel rendelkezett, hiszen 61 centivel és 4560 grammal született. És gyönyörű volt. Mint egy kis pufók angyalka, akit már akkor mindennél és mindenkinél jobban szerettem. És akihez a kórházban töltött napok alatt egyre jobban kötődtem, akit egyre jobban imádtam.
