Ma találkoztunk a szülésznőmmel. Az enyémmel. Mert most már tuti, hogy ő lesz velem ott, illetve velünk, hiszen egyre jobban úgy érzem, Atinak is kell a támogatás. De komolyan. Mintha egyre jobban beparázna az egésztől. Pedig az elején én nem akartam, hogy ott legyen, az elején ő akart ott lenni, bent lenni, ő volt az, aki annyira szerette volna. Beleegyeztem, erre ahogy közeledünk az egészhez, most azt veszem észre rajta, mintha nem is akarna bejönni. valószínű csak bemesélem magamnak, de komolyan olyan érzés, mintha nem is akarna ott lenni. Remélem, csak fél és ezért nem, mert én viszont mára már tök beleéltem magam, hogy ott lesz mellettem. Azt semmiképpen nem akarom, hogy anya legyen ott. Én az Atit akarom.
Persze közben kiderült, hogy ő nincs beparázva (nincs, mi?), és mindenképpen ott akar lenni, és engem vigasztalni, támogatni, simogatni, kezet nyújtani, had szorítsam. Anyán viszont egyre jobban azt érzem, hogy be akar jönni, és nem érdekli, hogy én nem szeretném, abban bízik, hogy majd ott, az adott pillanatban nem mondok neki nemet. Na ebben téved, mert még a szülésznővel is közlöm majd, hogy nem jöhet be. Ez az Ati és az én pillanatom, nem kell nagymama, testvér, stb. Más lenne, ha Ati nem akarna, vagy tudna bejönni, de így had legyen meg a közös pillanatunk.
